Napló
A regény első mondata a legfontosabb.
És ez már a második.

















Szamosi
A férfi a mellkasát masszírozta, előredőlt. Alig néhányan utaztak a félhomályos buszon, az éjszaka, akár az akvárium vize, körbefolyta, eltompította őket. A motor, mint a beteg szív, ki-kihagyott.
A férfi fölemelte a fejét. Verítékezett. Kereste valakinek a pillantását, homloka fénylett. Botár úgy tett, mintha aludna.
- Ne haragudjon – a férfi hangja reszelős volt, megcsuklott. Akihez szólt, fölállt, előreimbolygott a sofőrfülke mögé.
Az alkoholista megveti a részeget, gondolta Botár. Főleg, ha keveset ivott.
- Ne haragudjon - próbálkozott a férfi.
- Hagyjon békén - mordultak rá.
Botár föltette a napszemüvegét, figyelt. Nem látszik részegnek.
A férfi arca lassan eltorzult, újra előredőlt.
- Még majd ideokádik - méltatlankodott valaki.
- Úgy van! Szállítsuk le! - rikoltotta egy öregasszony.
- Minek iszol, ha nem bírod? - a kedélyeskedő hang megfakult, a kései óra élt adott neki.
Botár levette a szemüvegét, fölállt.
- Segíthetek? - lépett oda a férfihoz.
- Köszönöm - a válasz elfulladt.
- Kinyissam az ablakot? - Botár megijedt a férfi szemétől.
- Nem látja, hogy részeg? - szólt rá az öregasszony.
- Szállítsa le! Tessék leszállni! - kiabálták a többiek.
Botár elhúzta az ablakot, föltámogatta a férfit.
- Jobb? - kérdezte sután.
A férfi bólintott, feje sokáig imbolygott az ablakban.
- Na, ebből elég - förmedt rájuk a sofőr, kezében vasrudat szorongatva. Észre sem vették, hogy megállt a busz.
- Miből? - kérdezte Botár, és érezte, hogy elvörösödik. -Miből? Nem látja, hogy rosszul van?
- Dehogynem - mosolygott gúnyosan a sofőr és markába csapott a rúddal. - Na indíts lefelé.
- Ehhez nincs joga - nézett körbe segélykérőn Botár. Az öregasszony elhúzta a száját.
- Majd mindjárt megtudod, mihez van jogom! - csattant föl a sofőr. - Lefelé!
- Nem megyek - Botár hangja olyan volt, mint kisfiú korában, ha megmakacsolta magát. Tudta, még egyszer nem képes kimondani: sírós és éles lenne a nem megyek.
- Neem?! - kérdezte fenyegetően a sofőr. Néhányan felálltak és a sofőr mellé léptek.
- Hagyja - szólalt meg a férfi halkan. - Köszönöm, amit tett.
Botár lesegítette a buszról.
- Nincs semmi baj? - kérdezte.
- Viszlát - mondta fakón a férfi.
A sofőr ugyanott állt. Mozdulatlanul.
- Szedd a cuccod, öcsi - csapott bele a tenyerébe a vasrúddal. Valaki fölröhögött.
Botárnak elakadt a lélegzete.
- Hogy...? - kérdezte bárgyún. Érezte, milyen nevetséges, maróan, mint a másnapos ízt.
- Úgy - bólintott a sofőr és meghintáztatta magát sarkain.
- Ez az utolsó busz! - robbant ki Botárból.
- Neked mindenféleképpen - röhögött a sofőr.
Botár kitágult szemekkel nézte. Kényszerítette magát, hogy lassan nyúljon a táskájáért, de a tehetetlen félelem már görbítette a szája szélét.
- Nézd, elbőgi magát! - mondta valaki.
A busz ajtaja becsukódott, lámpái, párosan repülő szentjánosbogarak, sokáig vibráltak a távolban. Botár letérdelt, ütni kezdte a betont.
- A kurva életbe! A rohadt kurva életbe! - ismételgette eszelősen.
A férfi az út szélén ült, figyelte.
- Ne gyerekeskedjen - szólt rá végül.
Botár föltápászkodott, szétvetett lábbal állt meg előtte.
- Ne gyerekeskedjek? - sziszegte. - Maga miatt van ez az egész!
- Szamosi vagyok - mondta nyugodtan a férfi.
Botár meglepődött.
- Mi közöm hozzá? Mi a rohadt isten közöm van hozzá?!
- Gondoltam, jobb, ha tudja.
Botár leült, gyanakodva méregette a férfit, végül elnevette magát.
- Nem mindegy?
- Nem - mondta hidegen a férfi.
- Miért? Maga olyan nagy ember?
- Író vagyok.
Botár a térdét csapkodta.
- Az jó - röhögött. - Ha már nem tudok hazamenni, mert busz nincs, pénzem nincs, ha már emiatt kirúgnak az albérletemből, ha már megaláztak, legalább egy nevenincs íróért tegyék!
- Megbántott - mondta a férfi halkan.
Botár hirtelen elszégyellte magát.
- Jobban van?
A férfi bólintott, nem felelt.
- A szíve? - kérdezte Botár.
A férfi bólintott.
- Ha fog egy taxit, hazaviszem.
Botár újra nevetni kezdett. Nevetése ide-oda koppant az éjszakában, mintha az őrültek házának falai verték volna vissza.
- Mint az őrültek házában - mondta ki a férfi.
- Mint az őrültek házában? - támadt rá Botár. - Hát ki a gyagyás kettőnk közül? Ki?! Ki akar itt taxit fogni ilyenkor? Ki miatt röhögök úgy, mint a dilisek?
A férfi legyintett.
- Majd csak jön valami - hangja meglepően nyugodt volt, lehűtötte Botárt.
- Volt már baja korábban is?
- Nem fontos - mondta a férfi.
Fényszóró közeledett az úton, Botár majdnem eléugrott, úgy integetett.
Hallották a káromkodást, ahogy a kocsi elhúzott mellettük.
- Na ez így nem megy tovább, Szamosi író úr - Botár már kiabált. - Ha maga itt ücsörög, lóizé se áll meg! Azt fogják hinni, hogy részeg!
A férfi megmozdult, erőtlenül próbált felállni, eldőlt.
- Na, ne hülyéskedjen - Botár mellétérdelt, fölemelte a fejét. - Mit hülyéskedik?
- A gyógyszer - habogta Szamosi. - A bal zsebemben...
Botár remegő ujjakkal vette ki a Rigedalt, a férfi nyelve alá dugott egyet.
- Elég egy? - kérdezte. - Várjon!
Az úton fény tűnt fel, fölötte játékosan táncolt a taxilámpa.
- Állj meg! - ordította Botár. - Állj meg, nem részeg, beteg! Állj meg - hadonászott, többször is szélesen a férfira mutatva.
A taxis lassított, kinézett, megrázta a fejét.
- Mocsok! - sikította Botár -, ne menj el! Ne hagyj itt! Megdöglik itt nekem! Gyere vissza!
- Ez nem igaz - motyogta maga elé Botár. - Ilyen nincs.
- Mit csodálkozik? - morogta megbántottan a férfi. - Múltkor a buszon rászóltam egy srácra, hogy adja át a helyét a mellette álló kismamának. Át is adta, de a szeme semmi jót nem ígért. Azt azért mégsem hittem, hogy mielőtt leszáll, belémrúg.
- Nem érdekel! - ordított föl Botár. - Nem érdekel a hülye története! Író! Most találta ki! Mindjárt én is belerúgok magába!
- Nyugi - csitította Szamosi. - Nem különösebben ijesztő egy rúgás, ha az embernek a szíve készül megállni.
- Cigije van legalább? - kérdezte Botár. Érezte, hogy gyerekesen viselkedik, s haragudott a férfira. - Cigije van, papoló úr?
Szamosi tudta, mi játszódik le Botárban.
- Van - mondta békülékenyen. - Marlboro.
- Jól megy az íróknak - morogta Botár.
Akár egy mese eleme, üres taxi közeledett feléjük.
- Úgyse áll meg - morgott tovább Botár.
- Két csillag közelít - Szamosi most valóban részegnek tűnt.
- Le van szarva - fordított hátat Botár.
A taxis későn vette észre őket, csikorogva fékezett, megállt.
- Mi van, pajtikák? - kérdezte lágyan a sofőr. - Levegőzünk?
- Nem jön közelebb, figyeli? - suttogta Botár a férfinak. - Figyeli? Nem mer közelebb jönni.
- Jönnék én, pajtikám - a sofőr könnyed hanghordozással beszélt, magabiztosan. - De nincs nálam a hatlövetű, amit a rossz fiúknak tartogatok. A suttogóknak, csettegőknek.
- Semmi baj - Szamosi fölemelte és széttárta a karját. - Rosszul lettem és leszállítottak a buszról. De nem azért, mert részeg vagyok, nem, a zötyögőm rosszalkodott kicsit. Az úr volt szíves és követett. Lekötelezne, ha elvinne bennünket.
- Stílus formás, hang szívhezszóló - a taxis cigarettája fölparázslott. - Kocsi üres, urak a földön.
- Elvisz? - kérdezte ingerülten Botár.
- Ön szereti az aranyhörcsögöket? - fordult Szamosihoz a sofőr.
- Semmi baj - Szamosi mindkettejükhöz intézte szavait. - Segítsenek, legyenek kedvesek.
Amikor megérkeztek, Botár félszegen szorongatta a férfi kezét.
- Nem haragszik rám? Nem, ugye?
Szamosi mosolygott.
- Bekísérjem? - kérdezte Botár.
- Nem kell. Viszlát - mondta a férfi.
- Mellém. - A taxis nem engedte, hogy Botár hátraüljön. - Hova lesz a kései fuvar, fiatalúr?
Botár visszanyelte a dühét.
- Szamosi kifizette? - kérdezte.
- Előre - bökött a szélvédőre a taxis.
A hátralevő úton nem beszélgettek.
- Ezt ne hagyja itt - szólt a taxis Botár után, amikor kiszállt.
- Mit?
A taxis egy dossziét nyújtott ki neki. AMAZÓNIA, állt a címlapon, írta: Szamosi Dániel, Budapest XVII., Liget u.7.
- Ez nem az enyém! - kiáltotta Botár a sivító gumikkal induló kocsi után. - Ez nem az enyém! - s ahogy a taxis fölemelte a kezét, hirtelen megint gyereknek érezte magát.
Gyereknek, aki kimaradt valamiből.



Napló
Amikor olvasni kezdtem Szamosi könyvét, még nem tudtam, hogy ki fogom adni, a saját nevemen. Meghúztam, kijavítottam, s bár akkor még nem tudtam írni, kíméletlenül őszinte voltam, magammal s így Szamosival is. Talán ez vitte sikerre a Talált regényt.
Most, hogy naplót kezdtem írni, azért teszem, hogy ne csak a múlt időt fektessem boncasztalra. Azért teszem, hogy ne rakódhasson a jelenre emlék, mint a fogakra lepedék, gondolatra szó.
Ne legyen átértelmezhető a hitványságom sem.










Amazónia
Magyarországon nehezebb megszervezni egy külföldi expedíciót, mint aztán a helyszínen végigcsinálni. Karomat a fejem alá tettem, a függőágy ringani kezdett. Itt most végre egyértelmű minden. Már három hete úton voltunk, de még mindig nem tudtam betelni a vízzel, a dzsungellel - a megvalósult álmokkal nem tud mit kezdeni az ember...
A hold alacsonyan állt a fejem fölött, akkora volt, mint otthon a nap, ha lefényképeztem volna, "Mérsékelt égövi ősz" címmel pályázatot nyerhettem volna vele: "de jó beállítás, hogy csináltad", "milyen szűrőt használtál", szinte hallottam az irigykedő kollégák féltékeny kérdéseit, pedig féltékeny kérdésekre sosem igaz a válasz, Tibor halkan szuszogott mellettem, azt mondta indulás előtt: világhírűek leszünk, öregem, négyen egy indián kenuval, végig az Amazonason, mosolyogtam, pedig egyre inkább tudom, hogy igaza volt, és hol van még Manaus, hol van még Belém, már most akkora fotókat csináltam, hogy összes eddigi munkám semmi ezekhez képest, "maga nem mehet velük", mondta az osztályvezetőm, "céljaink vannak magával, idegileg se bírná", a feleségem sírt, amikor fölmondtam, sírt, amikor eladtam mindent, hogy kijöhessek, de megérte, ha itt döglök is meg, megérte, a csapat nem a legjobb, de hát az ördöggel is cimboráltam volna, ha kell, még most sem hiszem el igazán, hogy én, a suttyó parasztgyerek itt fekhetek az egyenlítői hold alatt, Ecuadorban, a Rio Napo playa-ján...
Furcsa módon előbb láttam meg az árnyékát, mint magát a jaguárt.
Meredek partoldalhoz nem szabad kötni, mert leszakadhat, ha a dzsungel a vízig ér, ne köss ki, kígyók eshetnek a nyakadba, a "hajózás", a csónak kezelése az enyém volt, szakosodtunk, ezt én vállaltam, a táborhelyeket is én választottam ki éjszakára, marad a playa, a vízig futó homokos partszakasz, igaz, azzal a kockázattal, hogy odajárnakaz állatok inni... délután négykor már neki kellett látni táborhelyet keresni, mert hatkor leszakadt a nap az égről, olyan sötét lett, hogy a part összemosódott: érdekes, hogy bár megvizsgáltam a homokot, nem fedeztem föl a jaguár nyomait, ami persze sokat nem jelent, hiszen a felhőszakadások egy pillanat alatt elmosnak minden nyomot...
Nem mozdultam, a jaguár fölöttünk volt, nem kaphatott szagot. Éreztem a vér dobolását a fülemben, ezek szerint az a szerencsétlen Ernő elaludt őrségben. Nála van a puska, az egyetlen puskánk, de ha alszik, nem sokat érünk vele, meg eddig még el se sütöttük, mi lesz, ha az utolsó pillanatban csütörtököt mond? Ne vigyetek puskát magatokkal, intett bennünket öreg barátunk, Lajos, az itteni törzsek kiváló ismerője, ha valamiért, a puskáért megölnek benneteket. Nagy érték, nagy veszély. Mégsem mertünk elindulni puska nélkül, négy zöldfülű, aki még sosem járt az ősvadonban, pénzünk nem volt bennszülött vezetőt fogadni, el se sütöttük még az ócska mordályt, amit Quito egyik sötét mellékutcájában vettünk, kipróbálatlanul, suttyomban, drágán, valahogy mégis erőt adott, biztonságérzetet. Vigyázzatok a puskával, mondta quitoi magyar barátunk is, Ecuador és Peru határvizein előbb lőnek, aztán kérdeznek. Még khakiszínű ruha se legyen rajtatok, nemhogy puska a kezetekben...
A jaguár fölhördült, olyan jeges rémület kúszott föl a szívemig, amilyet még sohasem éreztem, amilyenről csak hallottam, és nem is igazán hittem el, hogy létezik. Moccanni sem tudtam volna, ez a torokmélyi, kicsit gurgulázó hörgés akkora ősi félelmet tépett föl bennem, hogy tehetetlenül, behunyt szemmel figyeltem, hogyan csorog végig lábszáramon a rémület. Gyuró, közülünk a legnyugodtabb, aki már bejárta a fél világot, hirtelen fölült a függőágyában és ordítani kezdett, machetéjét az öve csatjához verve. Sikoltozni kezdtünk mi is, ordítottunk, tapsoltunk, könyörögtem magamban, hogy Ernő meg ne ijedjen, föl ne álljon, menekülni ne kezdjen...
A jaguár fölugrott a levegőbe, valami furcsa, üvöltéshez hasonló, elcsukló hangot adott és hatalmas ugrással bevette magát a dzsungelbe. Ne lőj, sivította Gyuró, ne lőj, ordítottuk mi is hisztérikusan, Ernő leengedte a puskát, átballagott a holdfény ezüstjével beszórt homokon, hülyék, morogta, úgy megijesztettetek, hogy beszartam...
Röhögni kezdtünk, összekapaszkodtunk, a könnyeink potyogtak, én is, fuldokolt Tibi, én meg behugyoztam, vallottam be, levetkőztünk, a szentségit, ismételgette Gyuró, a szentségit, semmi más nem jutott eszébe, a szentségit; levágtam a farkát az egyik halnak, amit kikötés után fogtunk, úgy, hogy vérezzen, bedobtam a vízbe, a Rio Napo-n nincsenek pirayak, mondta öreg barátunk, Lajos, kisebb folyók lassú sodrású öbleiben ne fürödjetek, de ha mindent elhisztek nekem, nem jöttök haza; bedobtam a vízbe a véres haldarabot, oké, mondta Tibi, várj még, szólt rá Gyuró, számíts mindig a legjobbra, de készülni a legrosszabbra készülj - nem történt semmi, belegázoltunk hát a vízbe derékig, szigorúan zárt alsógatyában, az indiánok által fekete ördögnek nevezett kis dög, a canero miatt, ami a végbélbe vagy az ondóvezetékbe fölfúrva magát, tüskéit széttárva borzalmas kínokat okoz, fröcsköltünk, röhögcséltünk, kimostuk a ruháinkat, hugyosok, szarosok, ordibáltuk egymást spriccelve, s hirtelen abszurd képtelenségnek tűnt, hogy az éjszakai dzsungelt magyar szavak verik fel...
Na, ma se sokat alszunk, mondta Gyuró, de nekem még minden tagom remegett, s láttam, hogy Tibinek meg Ernőnek se különben, whiskyt, mondta rekedten Ernő, Gyuró ránézett, de aztán szó nélkül töltött neki a bádogbögrébe, nesze, te nagy jaguárvadász, morogta, milyen megbízható vagy, rajtad aztán nem múlik, hogy valaha is hazakeveredjünk, Ernő lehajtotta a fejét, és én újra röhögni kezdtem, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy a föld túlsó felén, egy Európa nevű földrészen van egy kicsi ország, ahol otthon lennék, ahol nem négyen, de tízmillióan beszélnek magyarul, aminek a fővárosában szerettem, szerettek, s ahol talán féltenek, mert hetek óta nem hallottak rólam...
Igyál te is, nyújtotta felém a poharat Gyuró, talán megérezte, mi zajlik bennem, ittam, s valami addig soha nem érzett cinkossággal néztem a szemébe, igen, vele elmegyek bárhova, benne megbízok, s hirtelen egészen biztos voltam abban, hogy nem ez az utolsó közös utunk. Mint amikor valaki megérzi, hogy meg fog halni, vagy azt, hogy elkerüli a golyó...
Egészségedre, billentettem feléje a bögrét, égnek fordította a hüvelykujját, tengerész barátom mesélt arról, milyen a víz ősközössége, hallgattam, de valójában nem hittem el, hogy vadidegen emberek megvédik egymást, csak mert magyarok és tengerészek, bólogattam s magamban arra gondoltam, hogy érdekes embert mi kényszerít hazugságra, de most ráébredtem, hogy igazat mondott, hogy tényleg bajban ismerszik meg a barát, hogy Gyuró a barátom...
Na mi van, csapott a vállamra, talán hogy ne mondjam ki, amit gondolok, más is akar inni, nemcsak te, és azon az éjszakán, amikor a dzsungel először ijesztett ránk, megittuk a whiskykészletünk felét...
Töltsél csak, mit sajnálod, Tibor hangja fenyegető volt, de már kicsit bizonytalan, majd betankoljuk Iquitosban, Gyuró megvonta a vállát, töltött, végülis, mondta, mi tesszük naggyá azt a jaguárt, Ernő szemei vérben forogtak, nono, emelte föl az ujját, én voltam halálos veszélyben, mert elaludtál, szóltam rá, nono, egyikünk se hős, mondta Ernő, nem baj, majd azok leszünk, Gyuró gúnyos volt, metszően gúnyos, ezzel meg mit akarsz mondani, kelt Ernő védelmére Tibor, a legfiatalabb, s akkor vettem csak észre, hogy köztük is kialakult az a fajta cinkosság, ami Gyuró és köztem...
"Te ismered őket?", kérdeztem Gyurótól a Bástyában, ahol találkozniszoktunk. "Mért, téged ismerlek?", nézett rám, félrehajtva a fejét. "Vagy te ismersz engem?" Kicsit elszégyelltem magam, "nem. De azért érthető az én kérdésem is, ismeretlen, veszélyes helyre megyünk, vezető nélkül, ismeretlen emberekkel. Talán szabadna tudnom, kikre bízom magam..."
Gyuró ugyanúgy ült, nézett, feszengeni kezdtem. "Magadra, öregem. Magadra bízod magad..."
Mit akarsz ezzel mondani, ismételte meg Tibor a kérdését, lassan fellovallva magát. Semmit, válaszolt Gyuró, csak azt, hogy hősök leszünk. Világhírűek, igaz, Tiborkám? A beszarás, behugyozás helyett napokig követtük a jaguár csapáját, míg végül sikerült puskavégre kapnunk. Tibor hátradőlt, lekönyökölt. Nagyon érdekes. Folytasd, mondta. Ám az "onca" csak megsebesült, Gyuró már szavalt, s torokhangú hörgéssel, amit egyébként valóban hallhattunk, szúrta közbe más hangsúllyal, ránkvetette magát. De a hős Csák Ernő, a hős Bíró Tibor, a hős Szamosi Dániel és a hős Tóth György, dacolva veszélyekkel, dacolva fogakkal és karmokkal, dacolva gyorsasággal, acélos izmokkal és erővel, több sebből vérezve is elejtette a jaguárt...
Ez jó, mondta Tibor. Ez a jó változat, megvettük, marad. Írnok, jegyezd, szólt rá Ernőre. Hát nem!, ordította Gyuró és fölpattant. Ez az, amit nem! Nincs szükségünk hazudozásra! Ha végigcsináljuk, ha csak azt végigcsináljuk, amit akartunk, az bőven elég! Nem kellenek mellé a suma dumák, a mese, meskete! Azt írjuk, ami volt és kész. Hogy behugyoztunk, beszartunk, ugye?, kérdezte Ernő. Még az is jobb, mint hazudni, szóltam közbe, mert egyetlen hazugság miatt az egész expedíció elvesztheti a hitelét...
Na nem, kisapám, mondta Ernő, végre látunk egy jaguárt, ami egyre ritkább, vetette közbe Gyuró, hát ez az, folytatta Ernő, végre látunk egyet, én azt mondom, hogy bizony elejtettük...
"Csák Ernő, botanikus a Fővárosi Növény- és Állatkertben, nőtlen, harmincöt éves", kántálta Gyuró, akár egy hivatalos életrajzot. „Rossz, kicsit puhánynak tűnő testalkat, hétvégeken azonban biciklivel jár le a Balatonra. Németül tud. Övé a flóra, azaz a növényzet, növényvilág.”„Ennyit még én is tudok.” „Tied a hajózás, a víz, a kikötőhelyek megválasztása, a fotózás, a motorszerelés. Tied a spanyol.” „Milyen motor lesz?” „Nem mindegy? Amilyet kapunk. Peke-peke.” Én is, mondta Tibor, én is azt mondom, elejtettük. És akár te is megadhatod neki a kegyelemdöfést, bökött rám. Vagy te lőtted le, nézett Gyuróra…
„Bíró Tibor, testnevelés és biológiaszakos tanár”, sorolta monotonon Gyuró. „Nem iszik, nem dohányzik, mint ahogy mától kezdve mi sem, huszonnyolc éves. Fizikailag edzett, nős, gyermeke nincs. Külföldön kétszer járt, ebből az egyik al-dunai kajaktúra. Társaságban ismertem meg, három éve. Alkalmilag találkozgattunk. Angolul beszél. Övé minden rovar, madár, állat.” „Föl fog készülni?” „Kénytelen lesz.” Nemnem, rázta a fejét Gyuró, ha elejtettük, akkor mától két napló lesz. Vezeted a másikat? Az igazat?, fordult felém. Persze, bólintottam, amúgy is vezetek magamnak egyet a fotók miatt. De azt megmondom, emelte föl a hangját Gyuró, azt megmondom, hogyha hazugságokat mertek otthon írni vagy mondani, én megbuktatlak benneteket...
„Tóth György újságíró, harminchét éves, elvált, egy gyermek apja.” „Mit hülyéskedsz?” „Legyen teljes a kép. Beszél portugálul, cikkeket, talán könyvet fog írni az expedícióról. Övé az etnográfiai rész. Bejárta a fél világot, hivatalosan és turistaként is. Sehol sincs otthon, akár a többiek. Akár a többi mind, akinek cigány vére van.” „Nemcsak az nincs otthon, akinek cigány a vére.” „És te, Szamosikám? Te ki vagy?” Tibor fölállt, buktatod ám a jó édes anyukádat, sziszegte, Gyuró azonban újra leült, szelíden mosolyogva, van két kis bibi, mondta, mintha a levegőbe beszélne, az egyik az, hogy én nagyon el tudlak fenekelni téged, a másik, itt már Tibor szemébe nézett, Tibor meg is torpant, a másik az, hogy ha mi most itt összeverekszünk, akkor nincs tovább. Akkor Iquitosban összepakolunk, hazamegyünk, és Tibike nem lesz világhírű. Te hülye, Ernő is odaállt Gyuró elé, mit gondolsz, a többiek hogy csinálták? Ki csinált karriert?! Aki összeverekedett az anakondával, az! Meg aki kajmánra vadászott, az! Te mit akarsz? Bédekkert írni életünk nagy lehetőségéről? Kit érdekel, hogy én liánokat vizsgálok meg ehető bogyókat keresek? Kit?! Mert engem nem! Engem igen, mondta Gyuró mosolyogva. No, aludjunk, holnap hosszú napunk lesz...
Nem tudom, mi történt, nem tudom, hogyan, nem értem az egészet, nem értem az okokat, pedig ott voltam, pedig láttam, hogy Ernő fölkapja apuskát, az anyáddal szórakozz, hogy megváltozik az ember, ha puskát fog valakire, mától én mondom meg, mi lesz, tele van veled mindenem, értetted? Gyuró ült, tovább mosolygott, sokat ittál, tedd le azt a mordályt, mondta nyugodtan, lelőni úgyse fogsz, azt te csak hiszed, vágott közbe Tibor, van tanú, Szamosit is lelövitek?, kérdezte Gyuró, Szamosi, röhögött Ernő, a puska csöve ide-oda ugrált Gyuró homloka és szíve között, hahaha, pont Szamosi, az anyját letagadná, olyan gyáva, és én lehajtottam a fejem, és nem néztem föl, és tudtam, bár megvetettem magam érte, tudtam, hogy igaza van...
Reggel hatkor, a naphoz igazodva, mint mindig, lebontottuk a függőágyakat, szó nélkül megreggeliztünk, és miután eloldottam a csónakot, vízre keltünk. Kicsi a csónak, nehéz nem egymásra nézni. Csak a vereség tesz képessé rá…










Napló
Nem kellett senkinek Szamosi kézirata – ez az ember magányosabb volt még nálam is. Senkije nem volt, nem kellett senkinek – ez talán magyarázza, ha menteni nem is menti, amit tettem.
Akkor félve mondtam ki, ma már tudom – Szamosi a barátom volt, igaz barátom, amilyen egyszer akad egy életben. Hiába, hogy csak rövid időt töltöttünk együtt, hiába, hogy nem is ismertük egymást valójában – soha, senkivel nem beszélgettem annyit, mint Szamosival, mint Szamosi emlékével. Megváltoztatott és felemelt, naggyá és hitvánnyá tett, hogy a bőrébe bújtam – hogy bitoroltam azt, ami az övé.








Botár
Botár albérletben élt, hat éve, s az a hat év, mintha köveket varrtak volna a gyomrába, megsápasztotta, lehúzta. Nem vallotta be magának, hogy tévedett, hogy Budapest, legalábbis neki, nem az álmok fővárosa – de mert megemészteni sem tudta, ami történt vele, kapkodott, agresszív lett. Mintha kicsúszna a lába alól a talaj, állandóan kapaszkodnia kellett – új és új munkahelyekbe, albérletekbe, s végül, egyre gyakrabban, poharakba, amikben föl-fölfénylett még valami remegő, megfogalmazhatatlan ígéret.
Vakok élhetnek így, tapogatózva – Botár kedvenc játéka volt, hogy behunyt szemmel közlekedett. Eleinte az albérletekben, később már az utcán is: melegség öntötte el, ha segítettek neki, ha átvezették az úttesten vagy leültették a buszon – sötét szemüveget viselt, később fehér botot is szerzett, mígnem egy valódi vak gyámoltalanságát látva szégyen markolta össze a gyomrát. Hát még erre se vagyok jó, gondolta, s néha olyan gyűlölet szorította ökölbe a kezét, hogy megfordult a fejében, megvakítja magát.
Mi lesz belőled, kérdezgette kiszáradt szemű anyja, ha nagyritkán találkoztak, s Botár, mert nem tudott válaszolni, s mert egyre kevésbé tudott, ahogy az idő múlt, kigyomlálta magából anyja emlékét is. Köszönöm, jól, felelte, ha kérdezték, elkönyvelték hát zárkózott, magának való figurának, aki sokat szenvedhetett, szegény.
Amikor a taxi elment, Botár az övébe dugta Szamosi kéziratát, s bekémlelt a kapu hasadékán. A háziak már aludtak, Botár átlendült a kerítésen, s benyomva az előrelátóan nyitva hagyott ablakot, bemászott a szobájába. A kutya morgott, Botár szalonnát vetett neki, jól van, Cézár, semmi baj, én vagyok. A kutyák és a kisgyerekek szerették, ennek örült, de nem tudta, van-e jelentősége.
A villanyt már nem merte fölkapcsolni, csak a letakart éjjelilámpát, rágyújtott, maga elé tette a dossziét. AMAZÓNIA, hirdették a betűk, írta: Szamosi Dániel, Budapest XVII., Liget u.7. Ez nincs is messze, villant át rajta, de hiába lakott már két éve Rákoskeresztúron, idegen volt itt is, albérlő saját életében. Rákosliget, Rákospalota, Rákoshegy – szavak voltak valami idegen nyelven, amit nem értett, vagy emlékek valamelyik korábbi életéből. Néha eszébe jutott a gyerekkora, a ház a hegy lábánál – de mintha egy idegen mesélne róla, nem volt már köze a jóeszű, barna kisfiúhoz sem, akit úgy hívtak, mint őt most.
„Magyarországon nehezebb megszervezni egy külföldi expedíciót”, olvasta félhangosan, „mint aztán kint végigcsinálni.” Tetszett neki, ha írnék, én is így írtam volna, mondta elismerően s átsuhant rajta a régi fájdalom, az elutasítások, a „majdkésőbbmagamégnagyonfiatal” visszatérő refrénje, átsuhant rajta s belezuhant a versekből rakott máglyába. Nevetett eszelősen, tüzet ugrott, s amikor hordani kezdte a szél a pernyét, akkor ijedt meg, akkor hasított belé, hogy valaminek, ami el sem kezdődött, immáron végérvényesen vége van.
Hasra feküdt, tetszett neki Szamosi stílusa, észre sem vette, hogy megvirradt, olvasott tovább, délutános vagyok, pillantott az órára, kicsit még olvasok, aztán lefekszem. Mintha mozaikdarabkák volnának, a mondatok kirajzolták Szamosi arcát, alakját, ahogyan szívét masszírozva előredől; hiába bújt el a fotós maszkja mögé, Botár megérezte Szamosi vergődését, de talán minden írás vergődés, gondolta, arca kisimult, talán még barátok is lehetünk, talán nem sértettem meg nagyon, s ahogy az utolsó oldallal is végzett, feküdt tovább mozdulatlanul, a plafon sarkában lengedező pókhálót bámulva.
Remélem, nem bántottam meg, formálgatta magában, amit Szamosinak mondani akart, tudja, van egy pókom, a szobám sarkában, legyeket fogdosok neki, a házinéni le akarta verni, de nem engedtem, nekem nagyon fontos, hogy ott van, maga talán megérti ezt. Botár fölült, megpróbálta elképzelni Szamosit, bólogatni fog?, vagy mond is valamit?, nekem nincs barátom, de ha nem akarja, én senkire nem erőltetem magam, csak tudja, úgy éreztem, a kéziratát olvasva, hogy maga is elég egyedül van, Botár ízlelgette a szavakat, mint a cigarettafüstöt, nem, ez nem jó, talán nem is igaz, és ha úgy érzi, hogy ajtóstul rontok a házba? Hiszen aki így kitárulkozik írásban, az lehet, hogy egyébként nagyon gyanakvó, visszahúzódó, s ha úgy érzi, tolakodó vagyok, nem enged közel magához.
- Itthon van? – verték meg az ajtót.
Botár elhúzta a száját, nem válaszolt. Végülis segítettem neki, leszálltam vele, nincs miért haragudnia, más is így viselkedett volna a helyemben,
- Béla! Itthon van? – a dörömbölés fölerősödött.
Botár föltépte az ajtót.
- Mi van már megint?
A házinéni, töpörödött, fügearcú vénasszony, nem hőkölt hátra.
- Hányszor mondtam, hogy ne járjon haza későn, hányszor megmondtam! – darálta. – Mikor jött haza?
Botár megmarkolta a kilincset. Keze elfehéredett.
- Éjszakás vagyok, Zsófi néni.
Az öregasszony fölcsattant.
- Az utolsó buszig vártam! Maga nem jött haza! Nem volt itthon! Ne forduljon többet elő!
- Kinek ártottam, Zsófi néni? – Botár fölsóhajtott.
- Csak ne sóhajtozzon! – veszekedett az öregasszony. – Megint biztos a kapun mászott be! Ha még egyszer előfordul, kiteszem a szűrét!
(rajz1)

















- Megértettem – Botár becsukta az ajtót.
- Csak jegyezze meg! Mit képzelnek! Nem kupleráj ez!– a hang elhalt, ahogy az öregasszony elcsoszogott.
Megjelent már könyve vajon, tűnődött Botár, persze biztos, hiszen azt mondta, író. Majd elmondom neki, hogy én is írtam verseket, csak abbahagytam. Mindenki abbahagyja. Nem lehet örökké halottakat szólongatni, úgyse támadnak föl. Se a barátság, se a szerelem. A pénzhez írjak verset? A tehetetlen kiszolgáltatottsághoz? A pókomhoz? Milyen érzés lehet publikálni?, kérdezte Botár a pókot. Hm? Milyen lehet, ha amit írsz, egyszercsak megjelenik? Milyen lehet, ha nem a szél terjeszti a verseidet? Botár elvigyorodott, levetkőzött. Megkérdezzük Szamosit, mondta a póknak. Fogat mosott, átöltözött, hóna alá csapta a dossziét. Majd elmondom neked is, intett vissza a sarok felé, és nem zárta be a szobája ajtaját, hiszen tudta, hogy az öregasszonynak kulcsa van hozzá.
Sokáig bolyongott, hóna alatt Szamosi kéziratával, míg megtalálta a Liget utcát. Kicsit büszke volt, mert az emberek megbámulták: ha nem is költőnek hisznek, azért mekkora hatalom egy hivatalosnak tűnő dosszié, mosolygott magában.
- Elnézést kérek, merre találom a Liget utcát? – lépett oda egy férfihoz, aki levette a sapkáját, s zavartan toporogva, mintha csínytevésen érték volna, szabódva felelte: nem tudom, mástól kérdezze meg az úr.
Azért lenne mit változtatni rajta, formálgatta tovább Botár a véleményét, szabatosan kell fogalmazni, az nagyon fontos, mondogatta magában egykori magyartanára szavait, aki hitt abban, hogy Botárból egyszer még lesz valaki, hát lettem, segédmunkás lettem, tanár úr, havi röhejért, Szamosi vajon mennyit keres, Marlborót szív, ki tudja, jó a kézirata, nagyon jó, bár nem nagyon értek hozzá, de azért lenne mit változtatni rajta, mindjárt az elején például, hiszen talán nem szerencsés ennyire felvezetés nélkül, mindjárt a közepébe vágni a dolgoknak,
- Ne haragudjon, nem tudja, merre van a Liget utca?
A molett, rikító ruhás nő – akár Szamosi könyvéből lépett volna elő, gondolta Botár – megfordult, intett:
- Itt egyenesen tovább, a harmadik keresztutca jobbra,
járt kint?, ezt feltétlenül meg fogom kérdezni, persze butaság, mert egyrészt nem mindegy?, másrészt meg persze, hogy járt, másképp nem tudta volna ilyen érzékletesen megjeleníteni, azért megkérdezem, hiszen keveseknek adatik meg, hogy eljussanak egy ilyen útra,
- kit keres a Liget utcában? – kérdezett vissza a karóderekú férfi,
- Szamosit. Az írót – Botár nyelt egyet -, a barátomat.
A férfi furcsán nézett rá,
- hát csak menjen, menjen, innen az ötödik ház – mondta, s lehajtott fejjel indult tovább, az utca túloldalán volt egy Vegyesbolt, Botár bement, utolsó filléreiből vett egy üveg bort, forró volt a délelőtt, Botár tudta, hogy meg fog ártani, nem is aludt, eh, nem baj, legyintett, legföljebb nem megyek be dolgozni, beteget jelentek, Szamosi fontosabb, a kertes ház, hasonlóan a kertes házakhoz – már a kertes házak is egyformák? – alacsony volt és hosszú, a kerítést zöldre festették. Botár csöngetésére kutya futott elő valahonnan, vékony csaholása megnevettette Botárt.
- Maga mit akar? – kérdezte az öregember a konyhaajtóból. Nem jött közelebb.
Botár összerezzent.
- Talán nem jó helyen járok – hátrált volna meg,
- Mit akar? – kérdezte újra az öreg. Hangja sürgető és elutasító volt egyben.
- Szamosi Dánielt keresem – mondta Botár -, úgy látszik, rossz helyre csöngettem be, nem tudja, hol lakik?
Az öregember biccentett. Botár nem tudta eldönteni, mire biccent,
- nem tudja, hol lakik? - kérdezte újra, amikor már nagyon elnyúlt a csönd.
Az öregember ismét biccentett.
- Kije magának Szamosi? - kérdezte barátságosabban.
- Egy kéziratot hoztam neki - Botár megköszörülte a torkát. - Tudja, odaadta, hogy olvassam el. Kíváncsi a véleményemre. Egyébként - Botár újra megköszörülte a torkát -, egyébként a barátom. Barátok vagyunk.
Nézték egymást, mozdulatlanul.
- Nem tudja, hol lakik? - kérdezte lángoló arccal Botár. Az öregember tekintete megenyhült.
- Hát itt - mondta. - Itt lakott.
Botár fölpillantott a ház sarkára, a szél megmozgatta a diófa ágait:
LIGET UTCA
7.,
állt a kopott háztáblán.
- Lakott? - kérdezte gyámoltalanul.
Az öregember elszánta magát.
- Kerüljön beljebb - nyitott kaput.
- Lakott? - kérdezte Botár.
Az öreg biccentett.
- Én az apja testvére vagyok - nyújtott kezet. - Szamosi Bálint.
- Botár Béla - mondta sután Botár. Keze vattacsomó volt az öreg markában.
- Mit hozott neki? - kérdezte az öreg.
- Kéziratot - Botár nyújtotta a dossziét. - A regényének a kéziratát.
- Nekem nem kell - mondta az öreg. - Magának adom.
- Nekem adja? - Botár hangja megnyúlt, mint sírás előtt. - Hogyhogy nekem adja? Hogyhogy nekem adja?!
Az öreg széttárta a karját.
- Nem tudok mit kezdeni a kacatjaival - mondta hidegen.
- De hát - Botár nyelve elnehezedett -, de hát...
- Meghalt - mondta az öreg. - Megállt a szíve. Későn jött haza, nem tudom, mikor. Reggel, ahogy benyitottam hozzá, már halott volt. A mentők el se vitték. Ott van most is, a szobájában. Megnézi?
- Nem - dadogta Botár -, nem, isten ments - megfordult, futni kezdett a kapu felé, mi van magával, kiáltott utána az öreg, a puli belekapott a lábikrájába, Botár csak rohant, rohant, hé, hallotta az öreget, gyorsított, a kutya lemaradt, a bor csattanva tört szét a járdaszegélyen, rohant a megállóig, nem jött busz, rohant tovább, elesett, bele az árokba, sírt, eltorzult arccal, görcsösen, s amikor megnyugodott végre és zsebkendőjével rendbeszedte magát, akkor vette észre, hogy a dossziét a hóna alatt szorongatja még mindig:
AMAZÓNIA
írta: Szamosi Dániel
Budapest XVII.,
Liget u.7.










Napló
Amikor Szamosi meghalt, napokig nem tudtam mit kezdeni magammal. Ültem az albérletben és néztem a szürke dossziét, míg végül már beszéltem is hozzá. Néha hányingerem, néha halálfélelmeim voltak: úgy éreztem, a szívem megáll, elöntött a víz és nem kaptam levegőt.
Szamosi, táncoltak a szemem előtt a betűk, mígnem a képzeletem átrajzolta őket, s a szürke borítón megjelent: Botár.











Amazónia
Napokig nem szóltunk egymáshoz, tettük a dolgunkat, nem tudtunk mit kezdeni sem magunkkal, sem a többiekkel: tettük a dolgunkat, s ahogy szélesedett a Rio Napo, nekem is egyre jobban kellett figyelnem, figyelni a folyót, az örvényeket; el is tévedtünk, mert a jobb parthoz tartottam magam, és rosszul tájoltam be a helyzetünket; kilométereket eveztünk egy lassú sodrású folyón felfelé, mire rájöttem, hogy mellékág...
Te aztán értesz a dolgodhoz, csapott a barnás vízbe Ernő, az evező majdnem eltört; igazán megnyugtató, hogy két órája hiába izzadunk, a hangja rekedt volt, többször meg kellett köszörülnie a torkát; mi lesz, ha tényleg nagy vízre érünk?!, körbe forgunk majd?, te csak hallgass, szólt rá Gyuró, jobb, ha csöndben maradsz, attól a kevés bogyódtól, amit nagy nehezen összekapartál, napok óta fosunk; Ernő fölemelte a fejét, a szeme olyan színű volt, mint a víz, iszaposbarna, zavaros; én is azt eszem, mondta halkan, ő is evezett, bökött rám Gyuró, de hiába védett, idegen volt azóta az éjszaka óta...
Egyre kevesebbet fotóztam, képeim sötét tónusúak voltak, fenyegetőek; megijesztett, hogy mennyire gyűlölöm őket, s megijesztett, hogy félek tőlük; az egyik képen, amit egy papagájrajról készítettem, az előtérben Tibor arca látszik, olyan, mint egy áldozatra váró, elnagyolt indián szobor; de mert én voltam a leggyengébb, én mondtam ki azt a mondatot, nekem kellett kimondanom, amit rajtam kívül egyikük sem kockáztatott volna meg, dacból, makacsságból; csak én, aki már nem bírta tovább...
(rajz2)










Hagyjuk abba, félig partra húztam a csónakot, felkötöztem a függőágyamat; mintha magamnak beszélnék, a semmibe, súlytalan volt a hangom, menjünk haza, ennek így semmi értelme sincs; várták, hogy valaki kimondja végre, mégis megmerevedtek; Gyuró a tüzet szította, Ernő a machetéjét élezte, Tibor a ciános üveget ellenőrizte, de most abbahagyták, körém gyűltek; az első pillanatban megijedtem, de hirtelen olyan fásultság vett erőt rajtam, hogy már ez sem érdekelt; leültem, néztem őket, a világhír valahol koncertet adott, filmezett vagy fotóztatta magát; uraim, elegem van, mondtam, s majdnem elsírtam magam...
Na, ne hülyéskedj, telepedett mellém Ernő, Gyuró átfogta a vállamat; most mit hülyéskedsz, még csak az elején vagyunk, a java még hátravan; hát éppen ez az, mondtam, nem néztem rájuk; hát éppen ez az, nekem már most elegem van az egészből, az izzadtságbogarakból, a bogyókból, a maniókalepényből, a hangom megemelkedett, mintha nem lenne köze hozzám, és belőletek, belőletek, jópajtások, belőletek is elegem van!; hát kimondtam, magam is meglepődtem, hogy kimondtam végre, de olyan megkönnyebbülés fogott el, hogy elnevettem magam, meg a világhíretekből is elegem van, csuklani kezdtem a röhögéstől, a könnyeim potyogtak, hályogkovácsok, fuldokoltam, azok vagyunk, csak éppen a tét a saját szemünk...
Tanácstalanul nézték egymást, Tibor ujjával a homlokára bökött, még jobban röhögtem; Gyuró elővette a maradék whiskyt, töltött; és a puska, heherésztem, puska nincs?, Ernő kényszeredetten elmosolyodott, Gyuró elnevette magát, oké, mondta, majd megnyugszol és megveregette a vállamat; minden oka megvan rá, Tibor hangja lehűtött, abbahagytam a görcsös röhögést; minden oka megvan rá, hogy megnyugodjon, nézett rám, a száját elhúzta; csa az a bökkenő, hogy sajnos igaza van...
Miben?, néztem rá kihívóan, abban, hogy hályogkovácsok vagyunk, telepedett mellém Tibor, meghúzta az üveget; a nap leszakadt az égről, egybemosódott folyó, part és dzsungel; még sehol se vagyunk, mondta parancsolóan Gyuró, csináljuk meg a táborhelyet; szarok a táborhelyre, legyintett Tibor, ez sokkal fontosabb, s ahogy rámnézett, hirtelen közel került hozzám...
Gyuró tehetetlenül álldogált mellettünk, lelki segély?, kérdezte gúnyosan, nem, felelte Tibor, csak éppen senki nem ért közülünk semmihez; te például az itteni faunához?, kérte számon Gyuró; én például ahhoz, koppant Tibor válasza...
A Mindentudónk, a bőrkötésű mappa, amit még otthon kezdtünk összeállítani az alaptudnivalókból, már az első napokban ronggyá ázott egy trópusi vízözönben; hiába vittünk gumírozott, vízhatlan zsákokat magunkkal, mindenünk átnedvesedett, rothadó bűzt árasztva; én a kamerát naponta szétszedtem ugyan és áttörölgettem, itthon mégis kiderült, hogy a képeimnek csak alig a fele sikerült; a rovarokat, bogarakat, pókokat, amiket Tibor gyűjtött, eleinte a hangyák hordták szét, később maga Tibor szórta ki őket; és te mihez nem értesz?, fordult hozzám Gyuró, én hozzátok, feleltem, ültünk a sötétben, se tüzünk nem volt, se vacsoránk, se táborhelyünk; hirtelen olyan érzésem támadt, hogy ez az egész nem is igaz, hogy ugyanígy ülhetnénk a Kilimandzsárón vagy a Szaharában; belecsíptem a karomba, felszisszentem, Tibor fölugrott, kígyó!, ordította, ezen újra röhögnöm kellett; és te?, kérdezte Gyuró, és te, Ernő, neked nincs meggyónnivalód?; Ernő felkönyökölt, nekem nincs, mondta, amit Szamosi fotózik, én azonosítom majd; persze, könyvekből, határozókból, otthon, vágott közbe gúnyosan Tibor; Ernő úgy tett, mintha nem hallaná; azt is tudom, mi ehető, persze, ezért fosunk napok óta, Tibor már kötekedett; Ernő feléje fordult, hagyjátok abba, szóltam rájuk; amit a madarak megesznek, bátran megehetitek ti is, mondta öreg barátunk, Lajos, de vigyázzatok, mert kint a betegség a halál előcsarnoka; ez akkor most mi, Lajos bátyám, egymás iránti szeretetünk mi?, minek a küszöbe?...
Én meg nem értek az expedíció vezetéséhez, Gyuró hangja száraz volt, mint a whisky, késsz, passz, megbuktam; és akkor most mi legyen?, tettem föl a kérdést; nagy csönd lett, olyan csönd, ami után nem lehet hazudni; én szeretném tovább csinálni, Gyuró hangja elcsuklott, talán sóhajtott, hiszen rólam még nem bizonyosodhatott be, hogy értek ahhoz, amit elvállaltam; dehogynem, Tibor hangja vigasztaló volt, elég jól kommunikáltál az indiánokkal; persze, mondta keserűen Gyuró, a turistalátványosságnak való indiánokkal; és te, Ernő, te tovább csinálnád?, a reménykedő kérdés megállt a levegőben, s én lepődtem meg legjobban, amikor Ernő azt felelte: ha Szamosi tovább csinálja, akkor én is...
Gyuró fölállt, együnk valamit, villásvacsora, humorkodott Tibor, a döntő fontosságú megbeszélés tiszteletére; de azért fölkászálódott ő is, segített Gyurónak; ezt miért mondtad, kérdeztem, mert én sem tudom, hányadán állok, felelte kelletlenül Ernő, mért, én tudom?, szar ez az egész, legyintett Ernő, egyikünk se így képzelte el...
Néztem a sötétben kirajzolódó alakot, nem így képzeltem én sem, gondoltam, a fejem megfájdult; a program már az első héten felborult; amiket kaptunk, hiába fizettük ki a szállításért kért komoly összeget, szinte minden használhatatlannak bizonyult; a csónakmotor többet volt rossz, mint nem, és már régen belefásultam abba, hogy minden indítás előtt darabokra kell szednem; de forintért van, amit lehet, forintban fizessünk!, csengtek vissza bennem Gyuró szavai, a szegény mindig kompromisszumra kényszerül, bezzeg, ha tévések lennénk!, morogta Tibor, majd leszünk, nyugtatgatta Gyuró, amikor még hitt benne, hogy a videokamera működni fog; félprofi gép, íratták alá velünk az átvételi elismervényt, a legjobb ebben a műfajban, vigyázzanak rá, alig akarták odaadni; már az első héten szétfolyt az akkumulátor, a sav kimarta a gépet, na, kösz, a legjobb, még majd ki is fizettetik velünk; a hálózsákok átáztak, helyünk nem volt a megszárításukra; jól rázzátok ki esténként, nehogy benne maradjon valami, ami megcsiklandozhat, tanácsolta öreg barátunk, Lajos; ő vajon hogy csinálta?; én mindig egyedül megyek, az indiánok megijednének, ha nem egyedül mennék – lehet, hogy nem csak ezért? -, és a félelem támadásra ingerel, ezt jól jegyezzétek meg, a félelem támadásra ingerel...
Tehát?, kérdezte Gyuró, a lángok fényében tanácstalannak tűnt, tehát? hogyan tovább?; Tibor nyelt egyet: én a magam részéről azt mondom, ne hagyjuk abba; felém fordultak, arcuk feszült volt, jó, bólintottam, bár magam sem értettem, miért; akkor folytatjuk, mondta megkönnyebbülten Gyuró; jó, ismételtem meg, de van egy feltételem; Ernő végtelenül fáradtnak tűnt: mi az?, ne így, feleltem, ha tovább csináljuk, ne így...
Hogyan akarják?, kérdezte a szponzoráló cég kereskedelmi igazgatója, végre valahol szóba álltak velünk; a legtöbb helyen el se jutottunk az igazgatóig, már előbb elutasítottak bennünket; azt hitték, kalandorok vagyunk, és az ő pénzükön akarunk utazni – lehet, hogy igazuk volt? -, hogyan akarják?; úgy képzeltük, hogy többirányú lesz a ténykedésünk, Gyuró belelkesedett, ő vitte a szót mindig, csodáltuk, hogy ötvenedszer is képes lelkesen elmondani ugyanazt; úgy képzeltük, hogy Ecuadorból indulunk és a Rio Napon, majd az Amazonason hajózva Perut és Brazíliát is bejárjuk; indián kenuval?, kérdezte az igazgató, még a szemüvegén is ravaszul csillant meg a fény, igen, bólogattunk, akkor adunk néhány matricát a gyár emblémájával, azt ki kellene ragasztaniuk, jól látható helyre; azonnal megígértük; és fotós lesz?, igen, mutattak rám, akkor kérem Önt, hogy feltétlenül készítsen néhány olyan felvételt, amin ezek a matricák jól látszanak; amikor körberagasztottuk a csónakot, kiröhögtek bennünket, semmi baj, csillapítgatott Gyuró, fényképezd le, úgyis leáznak; hát nem áztak le, ott vannak most is a csónak palánkján, sárga alapon piros betűkkel hirdetve, hogy minket támogatnak...
Hanem hogyan?, kérdezte Tibor, te is tudod, mondtam, ennek így nincs teteje; válasszatok új vezetőt, szólt közbe Gyuró, leült, ölébe ejtette a kezét; te vagy a legjobb, mondta Ernő, ne haragudj, hülye voltam; most már az is elég, ha csak végigcsináljuk, nézett maga elé Gyuró, ha végig tudjuk csinálni...
Sportteljesítménynek sem utolsó, bizonygattuk, és ráadásul felkészült szakemberek vagyunk, komoly tudományos munkát végzünk, s a leégett gyűjtemény egy részét is pótolni tudjuk majd; mire van szükségük?, kérdezte a múzeum igazgatója, Tibor elvörösödött, holnapra összeírom, mondta...
A madárpók, az első, amit láttunk, majdnem tenyérnyi nagyságú volt; Gyuró fedezte föl, hajnalban, indulás előtt; ezt elkapom, rikkantotta Tibor, az első páciensem; elővette a teleszkópos üvegbotot, amivel horgászni szoktunk, az utolsó gyűrűn hurkot vezetett át; óvatosan, mondta Gyuró, izgatottak voltunk; Gyuró puskát szegezett a pókra, Ernőnél és nálam lepkeháló volt; odanézzetek, Tibor elsápadt, egy kolibri vágódott a hálóba, a pók rögtön rárohant, körbefonta és centis rágóit belevágta a torkába; a szentségit, Tibor kapkodott; már késő, szólt rá Gyuró, a fotókon, amik sikerültek, jól látszik, mennyivel nagyobb volt a pók a kolibrinél; ne kapkodj, jó lenne sértetlenül befogni; Tibor fölemelte a négyméteres botot, a pók fölé eresztette a hurkot, megrántotta; a pók villámgyorsan levetette magát a háló közepéről és eltűnt; csak a kolibri himbálózott a hurokban; megijedtünk, Ernő hátrált is néhány lépést, a szentségit, szűrte a foga között, ez nem vicc; Tibor kiemelte a kolibrit a hurokból és belevágta a madárpók hálójába; mindjárt előjön, suttogta, és böködni kezdte a kolibrit, hogy mozogjon a háló; óvatosan, mondta rekedten Gyuró, vigyázva, hogy a hangja ne remegjen; ránéztem, láttam, legszívesebben ő is hagyná az egészet a fenébe, de hát fontos, hogy az ember ne árulja el a félelmét, a félelem támadásra ingerel...
Ennek lőttek, mondta Ernő vidáman, amikor már vagy tíz perce semmi nem történt, menjünk; a madárpók, mintha erre várt volna, megjelent; Gyuró távcsővel nézte, add ide, kértem el tőle; istenem, nyögtem fel, úgy éreztem, a pók egy centire van tőlem, rágói fenyegetően meredeztek, szőrös testén jól kivehető volt a tagozódás; Tibor mozdulatlanul tartotta a bot végén a hurkot, a pók kikerülte, az istenedet, káromkodta el magát Tibor s beledöfte a pókba a botot; Ernő fölordított, vigyázz!, Gyuró hátraugrott; a bot kezdett összecsúszni, végén a feltűzött, lábaival eszeveszetten kaszáló pókkal; nyugi, mondta Tibor fagyosan, az első csatát ő nyerte meg közülünk, nyugi, mondta s a földre szögezte a madárpókot...
Sokat markoltunk, keveset fogtunk, mondta Ernő, elég lett volna a fele annak, amit elterveztünk, de azt jól kellett volna megcsinálni; miért, te úgy csináltad?, kérdezte gúnyosan Tibor, úgy, mint te, biztosan, vágott vissza Ernő, ha megint elkezditek, szólt rájuk Gyuró, akkor Szamosinak igaza van, hagyjuk abba; végignéztem rajtuk, járok egyet, vetettem oda; fölkaptam a gépemet, az elemlámpámat és otthagytam őket; a vita újra fölparázslott, de nekem már elment a kedvem az egésztől, istenem, néztem föl a Dél Keresztjére, istenem, hát még a kevésnél is kevesebbek vagyunk...







Napló
Olyan dolgok estek meg velem, amikről nem hittem, hogy megeshetnek. Nem maradt fogódzóm Szamosi kéziratán kívül, s kezdtem úgy érezni, hogy én is jártam Amazóniában, hogy ott vagyok velük, a kézirat lapjai között, hogy Szamosi én vagyok. Összekevertem a saját életemet, amit nem értettem, amihez nem volt közöm, Szamosiéval, mert úgy éreztem, azt ismerem, s mert az Amazóniát annyiszor olvastam el, hogy már betéve tudtam. Könyveket kezdtem tanulmányozni, s nem mondtak semmi újat, hiszen magam előtt láttam mindent, mintha jártam volna kint.
Éltem, s úgy éltem, mintha Amazóniában éltem volna, hiszen a saját életem nem érdekelt.







Botár
- Jó napot kívánok – a terpeszben álló rendőr furcsa árnyékot vetett Botárra. – Igazolja magát.
Az idő megállt, nyárszagú volt a szél, sírás és tehetetlen düh moccant Botárban. Fölemelte a fejét. A rendőr izzadt.
- A személyi igazolványát kérem. – A rendőrautó ajtaja kinyílt, ahogy Botár felállt.
- Tessék. – Megtántorodott, az igazolvány a porba esett.
- Részeg? – lépett oda a másik rendőr. Lecsatolt gumibotja puhán himbálózott a csuklóján.
Botár megrázta a fejét. Izzadtságcsepp és könnycsepp puffant az igazolvány mellé.
A rendőr tehetetlenül toporgott.
- Te, ez sír - csatolta vissza a gumibotot.
Botár megfordult, eltorzult az arca.
- A személyije – hajolt le a rendőr. – Botár Béla?
Botár bólintott.
- Mi történt? – kérdezte a rendőr. Hangja meglepően emberi volt, Botár válla megrázkódott.
- A barátom... – nyelte vissza a mondat végét.
- Meghalt? - a két rendőr egymásra nézett, bólintott. - Jöjjön, szálljon be. Hazavisszük.
Botár összeszorított szemmel ült a hátsó ülésen, megint azt szerette volna, ha megvakul.
- Ismeri azt a viccet - jópofáskodott az egyik rendőr -, hogy mért nem eszik a tűzoltó uborkát? Na mért? - Botár nem nyitotta ki a szemét. - Mert nem fér bele a feje az üvegbe! - az erőltetett hahotázás visszhangtalan maradt.
- Kussolj már - szólt rá a másik.
Botárnak hízelgett, hogy szalutáltak neki, amikor elköszöntek. Szobája hűvös volt, odatapogatózott a szekrényéhez, az ágyneműk mögött rejtegetett üveg engedelmesen simult a kezébe. Üresen mozdult az ádámcsutkája, félrenyelt, köhögni kezdett.
- A rohadék - fuldokolta, az üveg alján alig kotyogott a konyak. - A rohadt vén banya! - a düh megmarkolta, megrázta egész testét. - A rohadt kurva anyját a vén dögnek!
A szekrényajtó, mintha értené, nyikorogva vigyorgott. Mintha az öregasszony vigyorgott volna. Mintha az öregasszony szája lett volna a szétnyíló szekrény. Botár ököllel ütött, teljes erejéből. Az ajtó leszakadt, Botár jajgatva hemperedett az ágyra. „Magadra, öregem”, hallotta Szamosi hangját, „magadra bízod magad…”Te mit csinálsz itt?- suttogta Botár. A szemét nem nyitotta ki. Ne gyerekeskedjen – a hang olyan volt, mint éjjel, az út szélén. Botár meghúzta az üveget, a konyak jólesően megbizsergette. Jó a kéziratod – mondta. A szemét nem nyitotta ki. - Író vagyok – hallotta, mint éjjel. - Most már tudom – Botár ivott, nagyot nyelt. – Ne haragudj. - Nem fontos – Szamosi hangja fagyos volt.
Botár megitta a konyakot, csukott szemmel előredőlt, elgurította az üveget.
- Mi fontos? – kérdezte.
Az, ami volt és kész.
- Vizsgáztatsz? – kérdezte Botár. - Azt ismételgeted, amit leírtál? Azt hiszed, nem emlékszem?
- Nem csak az nincs otthon, akinek cigány a vére – Szamosi messziről beszélt, talán a kéziratlapok közül, talán a Liget u.7.-ből, talán az üveg mögül, Botár nem tudta eldönteni.
- Tudsz még ilyeneket mondani? Ilyen szépeket? – kérdezte, hogy rögtön meg is bánja.
Szamosi hangja elhalkult:
- Megbántott – elhalt. – Megbántott…
Botár kinyitotta a szemét.
- Ezt megint jól megcsináltam, igaz? – nézett föl a sarokba. – Igaz?! – már üvöltött. – Igaz?! – A sarok üres volt.
- A pókom – Botár fölállt, szeme kikerekedett, kitágult – a pókom – suttogta, alvajáróként széket húzott a sarokba, föllépett rá – a pókom -, simította végig remegő ujjakkal a falakat, a mennyezetet – a pókom -, barna szeme mintha egy pók teste lett volna, szempillái mintha a lábai – a pókom – sírni kezdett, lába megroggyant, a szék kifordult alóla – a pókom -, ismételgette, ahogy hanyattzuhant.
- Baj van? – verte meg az öregasszony az ajtót. – Béla! Valami baj van?
Botár émelyegve fölállt, kinyitotta az ajtót.
- Béla! Mi van magával? – lépett hátra a fügearcú vénasszony.
- A pókom – mondta Botár.
Az öregasszony elvigyorodott, szája mintha a szekrény lett volna:
- Lesöpörtem – bólogatott. – Ez egy tiszta ház, itt nem lehet pókháló.
Botár, mintha álmában tenné, lépett egyet.
- Megitta a konyakomat – mondta. A hangja talán a Liget u.7-ből, talán az üveg mögül hallatszott.
Az öregasszony megrémült.
- Nem én voltam – mentegetőzött hátrálva. – Higgye el, Béluska, nem én voltam.
Botár, mintha álmában tenné, megragadta az öregasszony torkát.
- A pókom – mondta. Kitágult szeme üveges volt. – Megitta a konyakomat – ujjai ráfonódtak a vékony nyakra. – A pókom – letérdelt, ahogy az öregasszony eldőlt.
- Segítség!! – sivalkodott az -, segíííítség! – hangja hörgésbe fulladt.
A kutya ugatva ugrált mellettük, játékot remélt. Az öregasszony céltalanul kapálózó keze elkapta, megrázta. Cézár fölvinnyogott, belemart.
- Segítség! – nyávogta a vénasszony.
Botár feje megnyaklott az ütéstől, szorítása elernyedt.
- Gyilkos! – sivalkodott a vénasszony. – Rendőrök hozták haza, láttam! Rendőrkocsiból szállt ki! Ki tudja, mit csinált! Gyilkos!
- A pókom! – mondta Botár, fejéből vér szivárgott a porba.
- Mit akar ez?! – kérdezte a másik albérlő, a kapanyelet ütésre készen tartva.
- Gyilkos! – visította a vénasszony. – Ha maga nincs itthon, megöl! Dobja ki! Vágja ki az utcára! Na, mire vár? Rendőrök hozták haza! Vágja ki! – s beszaladt Botár szobájába.
- Na gyere, te mocsok – a kapanyél oldalba döfte Botárt. – Kifele innen, nem hallod?
Cézár fölmordult, belekapott a kapanyelet tartó kézbe.
- Nem mész innen! – rúgta el a vénasszony. Hóna alatt a dosszié, kezében Botár bőröndje volt. – Rohadt dög! Nem mész innen?
- Cézár – mondta Botár. A kutya nyüszítve megtorpant. – A pókom – mondta Botár. A kutya bebújt az óljába.
- Kifele – a másik albérlő fölemelte a kapanyelet. – Utoljára mondom – a fenyegető hangsúly magához térítette Botárt.
Éppen négykézlábra emelkedett, s vonszolni kezdte magát a kapu felé, amikor meghallották a szirénázást.
- Gyorsan - az öregasszonynak már semmi baja sem volt -, gyorsan a fészerbe a kapanyéllel. - A szirénázás egyre közelebbről hallatszott, az öregasszony a földre vetette magát, markolászni kezdte a torkát.
- Mi folyik itt? - kérdezte a rendőr. Botár megismerte a hangját,
- Tudja... miért nem eszik...a tűzoltó uborkát? - kérdezte akadozva.
A rendőr fölcsattant:
- Ne humorizáljon! - förmedt rá. - Bejelentést kaptunk, hogy ezen a címen valakit fojtogatnak!
- Engem - állt föl a vénasszony. A nyaka vörös volt. - Ez a szemét.
A rendőr Botárhoz fordult.
- Igaz ez? - kérdezte hivatalosan.
Botár bólintott.
- A pókom...- suttogta.
- Mi történt magával? - kérdezte a rendőr.
Az öregasszony lesimította fekete ruháját.
- Hát ugye - magyarázta -, segítségért kiáltottam, és Goda úr, a másik albérlőm, igazi úriember, kiszaladt és leütötte ezt a szemetet.
A rendőr lehajolt, félresimította a véres sebből Botár haját.
- Mivel?
- Hát ököllel - mondta a vénasszony. - Igaz, Goda úr? Ököllel ütötte le ezt a mocskot!
Goda bólintott.
- Igaz, kérem. Kiszaladtam a kiáltásokra, és láttam, hogy majdnem megfojtja az Ilonka nénit. - A nem egészen két méteres kőművessegéd szégyenlősen lesütötte a szemét. - Nem hagyhattam, kérem.
A rendőr megcsóválta a fejét.
- Mivel ütötték le? - kérdezte Botárt.
Botár fölszisszent, amikor meg akarta rázni a fejét.
- Nem tudom.
- Na, jöjjön velünk - segítette föl a rendőr. - Be kell vinnünk. Mert ugye tesznek feljelentést? - szólt hátra a válla fölött.
Goda rémülten meredt a vénasszonyra. Az gyűrögetni kezdte a szoknyáját.
- Hát ugye - a rendőr megállt -, hát ugye azért Botár úr nem... nem volt rossz albérlő - az öregasszony megköszörülte a torkát, elszánta magát -, nem teszünk följelentést.
Goda felsóhajtott. A másik rendőr, aki eddig a háttérben álldogált, megvakarta a fejét.
- De hát meg akarta fojtani, nem? - mondta rábeszélően.
- Hát... - az öregasszony elvörösödött -, hát ugye mindig vicces ember volt, ugye... biztos csak tréfálkozott...
A rendőrök összenéztek.
- Akkor is el kell vinnünk - mondta az, amelyik Botárt támogatta. - Kórházba kell vinni.
Goda nyelt egyet.
- Persze - helyeselt az öregasszony -, vigyék csak, a holmiját már össze is készítettem. Ott van az utcán, majd megkeresem.
- Milyen szolgálatkész - morogta a rendőr.
- Gyógyuljon meg, Botár úr - simogatta meg a vénasszony Botár arcát. - Gyógyuljon meg és keressen új albérletet magának.
A rendőrök besegítették a kocsiba Botárt, a sarkon túl megálltak.
(rajz3)


- Mi történt? - kérdezte másodszor is a rendőr, akinek a hangja emberi volt.
Botár érezte, hogy nehezedik, a feje lüktetett, mintha az agya szabadon maradt volna, süllyedni kezdett, a szeme lassan kifordult:
- mert nem fér a feje az üvegbe - mondta nagyon-nagyon távolról, aztán elájult.














Napló
Megaláztak mindenütt - nem volt semmim és senkim, meg lehetett. Mintha a földben fúrtam volna előre magamat, nem tudva, merre van a felszín, mikor kapok levegőt, s egyáltalán: jó irányba küzdöm-e magam. Csak Szamosi kéziratában voltam otthon, Amazóniában, Gyuró, Tibor és Ernő között, csak erről tudtam mesélni, s amikor észrevettem, hogy mennyire érdekel mindenkit, amit mondok, formálgatni kezdtem magamban Szamosi mondatait, átalakítottam őket, hogy az én mondataim legyenek, és végül el is hittem, hogy az enyémek.
Szamosi választékos stílusa keményebb lett általam, s az én stílusomat árnyaltabbá, csiszoltabbá tette Szamosi.






Amazónia
Nem tudom, mennyi idő múlva jöttem rá, hogy eltévedtem. Zúgó fejjel csörtettem befelé a vadonba, csak el, minél messzebbre tőlük, ne halljam a veszekedést, amiért kár volt ilyen messzire utaznunk, ne halljam, hogy az ingerült szavak hogyan mocskolják be az álmot, a megvalósult álmot, ami lassan rémálomba fordult...
Az első szeretkezésem volt ilyen, álmodtam és fantáziáltam róla, a lepedőm néha átcsatakosodott és Kim Basinger meg a szomszéd lány egybemosódott képzeletemben. Amikor véglegessé vált, hogy kijöhetek az expedícióval, nem tudtam aludni, fotók és képsorok peregtek a szemem előtt, istenem, nyögtem föl reggel, és sehogysem tudtam elhinni, hogy mindez valóra válhat. Úgy kiszíneztem a szeretkezést és akkora jelentőséget tulajdonítottam neki, hogy a mai eszemmel már tudom, csak csalódás érhetett. Mint ahogyan itt is. Az a boldog, akinek nem teljesülnek a vágyai...
Megbotlottam, az elemlámpa kiesett a kezemből, elaludt. A lábammal próbáltam kitapogatni, ne nyúlj olyan helyre, amit nem látsz jól, mondta öreg barátunk, Lajos, cipőm gumitalpa azonban olyan vastag volt, hogy nem éreztem semmit. Gyufa nem volt nálam, azt szigorúan gumizsákban őriztük, dohányozni egyikünk sem dohányzott hónapok óta, istenem, a Dél Keresztje üres volt, istenem, kit akarsz ráfeszíteni?...
Amikor a szomszéd lány szülei elutaztak, hiába határoztam el, már hetekkel előtte, hogy átcsöngetek, hiába éltem végig képzeletemben annyiszor, hogy mi is fog történni, nem tudtam elszánni magam, nem tudtam úrrá lenni remegésemen. Amikor Bécsben fölszálltunk a qiutói gépre, hiába próbáltam eljátszani, hogy ez az egész nem fontos, hiába mosolyogtam, a gyomrom, mint akkor régen, gyűszűnyi volt és nem tudtam enni egy falatot sem a repülőút alatt...
Mozdulatlanul álltam, hullámokban rám-rámtört a félelem, igen, ezt álmomban már átéltem, igen, akkor is éppen ilyen iszonyú volt, ettől érdekes módon megnyugodtam; önkéntelen mozdulattal át akartam nyúlni a bal kezemmel az ágyon, hogy megsimogassam a feleségemet; még a szuszogását is hallani véltem; s akkor hasított belém a rémület, hogy valami itt áll tőlem néhány lépésnyire, hogy engem figyel, hogy veszélyben vagyok...
Szia, nem jössz fel?, kérdezte a szomszéd lány, amikor az iskolából hazafele menet találkoztunk. De, mondtam volna, ha tudom, így csak bólintottam. Öt perc múlva gyere utánam, súgta és fölszaladt a lépcsőn, rövid szoknyájából elővillant a combja. Elöntött a víz, legszívesebben elfutottam volna, hátráltam egy lépést, hova mész?, szólt le a lépcsőfordulóból, ujjával tréfásan megfenyegetett, és nem tűnt föl, milyen körültekintő, nem tűnt föl, milyen rutinosan irányítja még a gondolataimat is...
Mozdulatlanul álltam, könyörögtem magamban, hogy ne onca legyen, összeszorítottam a szememet, szerettem volna vak lenni, mérgeskígyó nem lehet, valahogy éreztem, hogy ez annál sokkal nagyobb test, csak ne jaguár legyen, istenem, ennek a valaminek a szuszogását hallottam az előbb, nem a feleségemét, nem tudtam, mitévő legyek, furcsa módon éreztem azt is, hogy az állat figyel, és lassan csorogni kezdett a lábszárvédőmbe a jeges rémület, mint ahogyan otthon is, amikor ugyanezt megálmodtam...
Gyere, mondta a szomszéd lány, behúzott az előszobába, csókolj meg, mondta, lehunyta a szemét, ajka nedvesen szétnyílt, megcsillantak a fogai, nem mertem bevallani, hogy nem tudok csókolózni, megköszörültem a torkomat, nem szeretek csókolózni, mondtam fölényesen; jössz vagy nem jössz?, kérdezte Gyuró, amikor a gondolkodási időm lejárt, még nem tudom, mondtam fölényesen és beharaptam az ajkamat, hogy vérzett, mert még nem volt együtt a pénzem az útra...
Ha jaguár, akkor a legjobb, ha meg se moccanok, a rémület elmúlt, magam is csodálkoztam rajta, a cipőmben állt a h

Vissza
Érdekes oldalak:

Divatportál.hu: divat, divathírek, modellek

Kisjáték.hu: játék, online játékok, ingyenes játékok