BMW, hármas sorozat

BMW, 3-AS SOROZAT


Kitűnni csak az ostobák akarnak.
Akkorát csaptam az asztalra, hogy az üvege megrepedt. Minden hazugság, és mindennek az ellenkezője is az. Nem igaz semmi és ez sem igaz. Az üveg azonban kétségtelenül megrepedt és én megijedtem. Hosszú idő óta először vesztettem el a fejemet, s ez az én szakmámban végzetes.
De valaki rámtalált és meg akar ölni.


Nem szégyelltem én a szegénységet, tűrtem, ahogyan anyám, de az igazat megvallva büszke sem voltam rá. Dolgoztam és a fizetésem arra sem volt elég, hogy az emberek ne forduljanak el tőlünk, ha meglátnak. Anyám liszteszsákokból, kézzel varrta a ruháinkat, kézzel festette be őket, s ha megizzadtam napközben, estére fekete lettem a saját ruhámtól, fekete, mint a szegénység, fekete, mint a bűn.
Tizenkilenc éves voltam, amikor anyám öngyilkos lett és egyedül maradtam. Kaptam egy kis pénzt a düledező házért, amiben megszülettem, s amikor Pesten betettem az OTP-be, akkor támadt az első igazán jó ötletem.


Három hónapja voltam a maszeknál, csempéket festettem neki gusztustalan színekre, hogy többszörös milliomossá tegyem.
Naponta csak egyszer láttam, nem is hiányzott. Aznap azonban megállt mellettem, figyelte, mit csinálok. Talán arra várt, hogy remegni kezd a kezem, vagy hibázok idegességemben.
Egy órán keresztül nem történt semmi. Aztán megkérdezte:
- Nem vacsorázna velem?
Akkorát dobbant a szívem, mint a titkárnőké, ha a főnökük először hívja vacsorázni őket egy csendes helyre. De én nem voltam titkárnő.
- Minek? – kérdeztem. Nem fordultam felé.
- Beszélni akarok magával – mondta és éreztem a hangján, hogy zavarban van.
- Jó – hagytam helyben, én voltam az ura a helyzetnek, s tévedhetetlenül megéreztem, hogy arra vártam eddig, ami történni fog.

Tulajdonképpen az egész gyerekkoromat végigverekedtem. Ötéves koromban a Rontó, hatéves koromban a Madai gyereket vertem el. Így aztán sok barátom volt, minden évben legalább egyet szereztem, de sosem bíztam meg egyikben sem. Jobb lett volna, ha ellenségeim maradnak, hiszen tizenhat éves koromra nem maradt kivel verekednem.
Narancsot soha nem ettem, s egyszer megvertem az osztálytársamat azért az egy szem narancsért, amit karácsonyra kapott. Beleharaptam, de a héja olyan keserű volt, hogy visszaadtam neki.


BMW-m van, de nem az ötös vagy a hetes, kitűnni csak az ostobák akarnak. Vagy az őrültek? A zsenik? Mire rájöttem, késő. Mit akartam én?
Nyugaton a vezető üzletemberek, politikusok jelzés nélküli, hétköznapi autón járnak, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet. Amikor Porschém volt, féltettem. Féltem? Csillogást akartam, palotát, pénzt, luxusautót, s mire rájöttem, hogy csak a csóró aggatja tele magát arannyal, csak neki van arra szüksége, hogy kérkedjen, mire rájöttem, hogy kitűnni nem szabad, késő.
Ott volt a hirdetés az Expresszben, a szövegezés az előírásos: „BMW 316-oshoz hívom a Szerelőt, DFG 932”. Ha elvállalom a munkát, válaszhirdetést adok fel.
A Szerelő én vagyok.
De az autóm BMW. 316-os. És a rendszáma DFG 932.


Bent találkoztunk a városban, a maszek nem akarta, hogy meglássanak bennünket együtt. Nem gyanakodtam, ha buzi lett volna, nem vár három hónapig, és meg tudtam védeni magam.
Őzgerincet ettünk, és láttam, hogy nem kerüli el a figyelmét semmi.
- Mit iszik? – kérdezte. – Whisky? Sör? Bor? Esetleg valami más?
- Nem iszom – mondtam, valahogy éreztem, hogy ezt a választ várja.
- Helyes – dörzsölte össze a tenyerét. – Nagyon helyes.
Mindennel meg volt elégedve, látszott, hogy szeret enni, szereti az életet, szeret jól élni. Gyűlöltem mégis, ösztönösen és mélyen, ahogyan csak a szegények tudják a gazdagokat, hittem én. Pedig ma is gyűlölöm a gazdagokat. Gyűlölöm magam?
- Térjünk a tárgyra – mondta végül fontoskodva. – Megbízhatok magában?
- Attól függ – feleltem óvatosan és ez is tetszett neki.
- Egymillió forintot adok – hajolt át az asztalon s én hátradőltem túlzott közelségétől -, ha megöli a feleségemet.


- Mit akar? – vetette oda a nő, látszott, legszívesebben elzavarna.
- Szeretnék betenni százezer forintot – mondtam, de már nem voltam félszeg, az az idő elmúlt, ahogy elmúlt a gyerekkor, el a gyászév és el a félelem. Néztem a nyakát, de nem azért, hogy megcsókoljam.
A nő megijedt a pillantásomtól.
- Tessék – nyújtotta át a gyorsan kitöltött betétkönyvet s a mögöttem álló reszketeg öregember hangja adta az ötletet:
- Kivenni szeretnék – mondta. – Ötvenezret.


Szerettem egyedül csavarogni, s a környékbeli falvak búcsúi mindig vonzottak. Nem, nem a lányok és nem a verekedés. Az idegenség. Az, hogy egy vagyok a többi közül, hogy el tudok vegyülni köztük, és nem mutogatnak rám ujjal: ennek az apját szúrták le részegen a kocsmában, szegény gyerek, még ruhája sincs.
Nem ittam soha, körhintára sem volt pénzem, nemhogy sörre, a csákvári búcsúban mégis belémkötött egy cigány.
- Na pöcsös – bökött a lábujjamra, ami kikandikált a cipőből- , szellőztetsz, szellőztetsz?
Olyan düh horgadt föl bennem, hogy elsötétült előttem a világ, mintha mégis körhintáztam volna.
- Kurvanyád – mondtam neki tizenhat év keserűségével, a cigány vissza is hőkölt, de hát gyerek voltam, meg nem hátrálhatott:
- Kivalagászlak, pöcsös – fenyegetett meg tréfásan az ujjával - gyere a sátor mögé – a szemem vagy a hangom vagy együtt a kettő megijesztette - pöcsössel nem kezdek – legyintett rám, s ahogy hátat fordítottam, nehogy meglássa a tehetetlenség visszanyelhetetlen könnyeit a szemem sarkában, seggberúgott.
Este tízig vártam rá, akkor tántorgott a sátrak mögé hugyozni. A földre hemperedtünk, hamar a könyökhajlatomba fogtam a nyakát.
Csöndeset roppant, ahogy megszorítottam.


- Hogyan? – tárgyilagos kérdésem mintha meglepte volna a maszekot.
Gyorsan körbepillantott, még közelebb próbált húzódni. Szerencsére az asztal elég széles volt s én kiélvezhettem fölényemet.
- Azt magának kéne tudni – mondta. – Ennyi pénzért!
Csúnya volt a nő, mint a maszek, kicsit hasonlítottak is egymásra, ahogy ez hosszú házasságokban elkerülhetetlen.

Megtollasodtunk, házat cseréltünk, autót cseréltünk, asszonyt cserélnénk, gondoltam megvetően és hallgattam, elhúzott szájjal.
- Csak a Fiat miatt gondoltam – hadarta. – Az profi dolog volt, onnan kéne elindulni.


Sokáig jártam az OTP-ket, alkalmas fiókokat keresve. A külvárosok lerobbant és a belváros kicsicsázott OTP-i nem jöhettek számításba. Sok vagy kevés pénz, sok vagy kevés ember egyaránt alkalmatlan volt.
A XVI. kerületi OTP-fiók mellett döntöttem végül. Főútvonal mellett van, nagy forgalmú, de a környező mellékutcák már csendesek, el lehet tűnni.
Betettem ötezer forintot, leültem és vártam. Újságot nem hozhattam, feltűnő lett volna. Szerencsére elég szórakozást nyújtott a két pénztár szemmel tartása. Időnként a rózsaszín cédulára pillantottam a kezemben, mintha a hívószámom lett volna és úgy tettem, mintha türelmetlenkednék.
Szerencsém volt. Már éppen fel akartam állni, hogy távozzak, hiszen három órás várakozásom még ilyen lassú ügymenet mellett is feltűnő lett volna, amikor megérkezett az az ügyfél, aki ügyfelemmé vált nekem is.
Fiatalos, kopasz, hatvan körüli, pocakos férfi volt, fehér nadrágban, sárga ingben. Megbámultam, ilyen ízléstelen, undorítóöregurat még nemigen láttam. A pulthoz sétált, s amikor meghallottam, hogy affektál, reménykedni kezdtem.
Százezer forintot vett fel, szerintem minden pénzét. Ráadásul nem kapott parkolóhelyet az OTP előtt, s az egyik mellékutca felé indult. Táskája nem volt az ostobának, a papírzacskót, hasasan az ötezresektől, a hóna alá szorította. Farmerban voltam, amit tenni készültem, vagy rikító ruhában, hogy arra emlékezzenek, vagy sablonruhában, hogy semmire ne emlékezzenek, kell megtenni. Én az utóbbi mellett döntöttem, az OTP-beli várakozás miatt.
Már majdnem elérte a kocsiját, amikor szorosan mögéje léptem és a térdemet hirtelen megrogyasztva kirántottam hóna alól a zacskót. Összecsuklott, és mire felocsúdva kiabálni kezdett, már messze jártam. A farmerdzseki egy kukában pihent, rikító sárga póló volt rajtam.


Sokáig tartott, mire kidolgoztam ezt a tökéletes módszert és sokba került. Csöndes, visszahúzódó villám van a budai hegyoldalban, BMW-m, 3-as sorozat, gyönyörű, fiatal feleségem, és majdnem kétszázezer márkám egy müncheni bankban. Ritkán vállalok munkát és nem is a pénz kedvéért, csak hogy formában maradjak, ne puhuljak el, egyébként is van főállásom, egyéni vállalkozó vagyok: könyvkiadó.
Ezt a könyvet nem azért írom, hogy legyen mit kiadnom.
Azért írom, hogy legyen nyom, amin el lehet indulni.


Egy piros Fiat 128-ast vettem az autópiacon a pénzért, amit loptam. Taxizni szerettem volna, megéldegélni valahogy, míg ki nem alakul, ki vagyok vagy ki lehetek én.
Az orvosi alkalmassági, a PÁV II könnyen ment, nem is tartottam tőle. A kocsit kellett újravizsgáztatni, hogy alkalmas-e személyfuvarozásra.
Volt a vizsgáig egy hetem, visszagondolva életem leggyönyörűbb időszaka. Lementem a Balatonra, lányokat csíptem fel és vitorláztam, táncoltam és úsztam, fürdőruhában én voltam a legjobban öltözött, mintha éreztem volna, hogy nekem nem jár ilyen felhőtlen hét, alig aludtam, hogy maradéktalanul kiélvezhessem, erős voltam, és nem azért, hogy ölhessek, szép voltam és nem azért, hogy valaki bizalmába férkőzhessek, boldog voltam öncélúan és értelmetlenül.
A vizsgán nem ment át a Fiat. A karosszéria lukait papírral takarták le és bekenték kátránnyal, a motor csapágyas volt, a friss műszakit úgy vették.
Tántorogtam, amikor mindezt közölték velem.
A vizsgáztató vigasztalni próbált.
- De még majdnem egy évig járhat vele – mondta. – Ha taxizni nem is tud. Keressen valami más megoldást, érti?!


Tudtam, ki miatt lett öngyilkos az anyám. Nem gyűlöltem és nem sajnáltam, csak nagyon szerettem az édesanyámat.
Miután eladtam a házat és Pestre költöztem, egyetlenegyszer jártam otthon. Stoppal mentem és sötétedés után érkeztem, ahogy elterveztem. A címet tudtam, ahogy odaértem, mégis megálltam és elbizonytalanodtam. Mi lesz, ha nem ő jön ki? Mi lesz, ha a felesége?
Már majdnem megfordultam, hogy otthagyom, hogy hazugságai megvédjék tőlem is, amikor eszembe jutott.
Eszembe jutott, hogy anyám néha egészen izgatott volt lefekvés előtt, s hogy ez rám is átragadt. S hogy csak akkor nyugodott meg, amikor felhangzott a fütty. Mintha kuvik szólna. A halálmadár.
Lekuporodtam és belefújtam összezárt tenyerembe. Egészen jól sikerült. Vártam, aztán megint tutultam. Megrezzentem, amikor fölöttem megszólalt a hangja:
- Mit akarsz?!
Várhatott, mert tudta, hogy én vagyok és bot volt nála. A villanyt nem kapcsolta fel.
- Anyám küldi ezt magának – mondtam és örültem, hogy a szájára vette a falu, örültem, hogy nem akarja, hogy meglássanak.
A kő, amit becsomagoltam, nehéz volt. Utánakapott a másik kezével is, a botot leejtette, meggörnyedt. Tarkón vágtam és a vállamra vetettem.
Senki sem látott. A bányató zsilipjénél sem.
Hajnalig gyalogoltam, messze, el, messze onnan, és tudtam, hogy többé szülőföldem sincs.


- Hogyan? – ismételtem meg a kérdést.
A maszek vergődött.
- Ahogy akarja – mondta.
- Szólt valaki másnak is már? – A kérdés hirtelen ötlött föl bennem.
- Hová gondol? – kérdezett vissza, hangszíne elárulta, hogy hazudik.
Bólintottam.
- Négyszázezer előre kell – néztem rá.
- Sok – rázta meg a fejét.
Vállat vontam.
- Mire kell? – törte meg végül a csendet.
- Maga szerint mire? – kérdeztem vissza.
- Kocsira – felelte.
- Úgy van – hagytam rá. – Mikor kapom meg?
A maszek nem felelt.
- Össze kell törni – révedt el. – Össze kell törni.
Amikor felállt és fizetett, átkarolta a vállamat.
- A pénz a kocsiban van – mondta. – Amikor akarja, kezdheti.


Adtam ötezret a biztosítósnak, s egy évet előre kifizetve megkötöttem a legmagasabb összegű biztosítást a Fiatra, aminek akkor már be sem indult a motorja. Volt egy haverom, a Karesz, annak az ócska Fauvéjával fölvontattuk Nagytarcsa és Isaszeg között a hegyre a Fiatot, miközben rá-ráadtam a gyújtást, hármasba kapcsolva, hadd pöffenjen a motor, hadd melegedjen, ha valaki utólag kíváncsi volna rá.
- Tényleg meg akarod csinálni? Komolyan? – kérdezgetett a Karesz. Csillogott a szeme.
- Indulj – szóltam rá, miután átültem a Fiatból a Bogárba. - De lassan.
Elég volt egyszer lemenni, megtaláltam a legjobb helyet. Az egyik kanyarban, ahol csökkent az árok mélysége, magányos fa állt a többi előtt.
- Itt jó lesz – mondtam. – Vigyél vissza.
Betoltuk a Fiatot, felgyorsult, beugrottam. Harminc, negyven, a vérem súgott a fülemben, ötven, hatvan, mit súg ilyenkor az ember vére, hetven, közeledett a fa, nyolcvan, még kikerülhetnéd, félrerántottam a kormányt, kitámasztottam magam, dőlő fa recsegése, üvegroppanás, gyűrődő fém pengése, ki a kocsiból, áthemperedtem az oldalamra, rettenetesen fájt a karom,
- segíthetek? – üvöltötte túl valaki a fékcsikorgást, -igen – bólintottam, intettem a Karesznak, aki közben odaért, hogy menjen tovább -, tanúskodjon, legyen szíves és hívjon egy autómentőt.


Kétszázezret kaptam a Fiatra a biztosítótól, igaz, fél év is beletelt, mire fizettek. A szándékosság senkiben föl sem merült, egy olyan országban, ahol az a biztosítási csalás, ha betört szélvédőre kétszer veszünk föl pénzt, nem tételezi fel senki, hogy az életemet kockáztattam kétszázezer forintért.
Csak az autómentős röhögte végig az utat, elismerően végig-végigmérve.
- Ügyes vagy, pajtás – bólogatott -, ez totálkár, nekem elhiheted, tutira elkaptad, több, mint száz rongy lesz, ügyes vagy!
A karom fájt, dühös lettem.
- Te minden balesetnek örülsz?!
- Ez a szakmám – bólogatott tovább -, de oké, csituljunk. Ez az autó egy vaknak meg is ért volna tíz forintot. Csak a vaknak nem adnak jogsit, he? Így meg – kacsintott rám -, jókor jött ez a baleset, mi?


Apám ivott, ezért én soha nem ittam. Vagy talán ez nem is igaz így: egyszerűen kimaradt az életemből az ivás. Amikor már megengedhettem magamnak, féltem megengedni.
Megvolt rá az okom.
Ugyanaz az OTP adta a második balekot is. Vastag szemüvegű, vékony ürge volt, riadtan kémlelt körbe-körbe, mintha érezte volna.
Aznap rajtam is szemüveg volt, sima ablaküveg, úgy megváltoztatta az arcomat mégis, hogy édesanyám sem ismert volna rám, nyugodjék békében szegény.
Az ötlet hirtelen jött és nagyszerűen bevált.
Néhány lépéssel eléje kerültem, megbotlottam és elvágódtam, a szemüvegem leesett. Nyöszörögve tapogatóztam magam körül, erősen hunyorogtam, de jött már a kis ürge,
- segíthetek? – nyúlt a hónom alá, a táskáját le is tette, hogy felvegye s rám adja az ablaküvegemet, ahogy fölálltam, lesodortam a szemüvegét, az övé össze is tört szegényé, villámgyorsan lehajoltam, fölvettem a táskát, köszönöm – mondtam hálásan, s míg körben, négykézlábra ereszkedve tapogatózott, otthagytam.

Legalább tízen szemtanúi voltak a jelenetnek.
Senki fejében meg nem fordult, hogy én most kiraboltam a vékony ürgét, hogy a táska nem is az enyém, hogy száznyolcvanezer forint van benne.


A kutyámat édesanyám nem szívelte, így a nagyapáméknál kellett tartanom. Ha iskola helyett csavarogtam, jött velem mindig, ha ledőltem aludni, a fejem alá gömbölyödött párnának.
Aznap, amikor a rádió bemondta, hogy Gagarin meghalt, elsírtam magam. Kicsit olyan volt, mintha apám lett volna. Kicsit olyan volt, mintha apám az űrben járt volna. Kicsit olyan volt, mintha lopáson kaptak volna, mintha loptam volna a könnyeimet és rejtegetnem kellene őket.
A kutyám végignyalta az arcomat, szeme az esős eget verte vissza, pedig sütött a nap. Átöleltem a nyakát, hozzámbújt, megnyugodtam.
- Injekciót adattam neki – mondta nagyapám másnap, föl se nézett, aprította a fát, gyűlt, gyűlt a gyújtós, sokáig azt hittem, görény fosztogatja a tyúkólat, de nem. A kutyád volt,
fölkaptam a másik baltát, rásújtottam egy tönkre, kettéhasadt, rá megint, kettéhasadt, egyre kisebb lett, az ujjadra vigyázz – morogta nagyapám, oda se nézett, s valahogy iszonyatosan megkönnyebbültem, amikor az újabb tönkön lecsaptam a bal kezem kisujját, - tessék – nyújtottam át a nagyapámnak, poros volt és véres - vigyázz rá te, ahogy a kutyámra vigyáztál – vicsorogtam, aztán elájultam.


20 db 5000 Ft-os, táncoltak előttem a műszerfal fényében a betűk és a számok, s mindez négyszer, négy barna köteg, nekem négy súlyos, vastag, gyönyörű köteg, négyszázezer forint, hány embert kellett volna ezért kirabolnom, kockáztatva a lebukást, a börtönt, ez meg odaadja csak úgy, mintha egy apró szívességet fizetne ki, nem a felesége halálát, négyszázezer forint, belépő egy másik életbe, szakadt Fiatok helyett elsuhanó autók világába, kétszázezerért kockáztattam az életemet, ez meg itt a kezembe nyomja a dupláját, csak úgy, ha letagadom, mit tud csinálni?, meg kéne ölnöm a feleségét, s kapnék még másfélszer ennyit, én vezetek – szálltam ki, a maszek nem ellenkezett, a Golf műszerfalának fényében eltökélt volt az arca, mint aki túl van végre egy fontos döntésen, s fölkészült a végrehajtására, megmutatom, hogy csináltam – rábólintott révetegen, mintha a kocsi előtt állt volna a fényszórók kévéjében, lassan vezettem, nehogy elijesszem, vagy egy rendőr rámragadjon, végre Cinkota, nem beszélgettünk, végre Nagytarcsa, gázt adtam, a maszek bólintott, egyre nagyobb sebességgel vettem a kanyarokat, csikorogtak a gumik, a kocsi meg-megbillent, közeledett a hely, a helyem, a Fiat helye, minek a helye még?, hetven, a vérem úgy surrogott, mint az ablaktörlő, a maszek szeme fényes volt, mint az út, messze vagyunk még? – kérdezte, bólintottam, kitámasztottam magam és félrerántottam a kormányt.


Ha valaki háromszor egymás után hirdetést ad fel az Expressz Vegyes rovatába azzal a szöveggel, hogy a Szerelőt hívja ilyen és ilyen autóhoz, akkor a következő történik:
1./ a Szerelő ellenőrzi a rendszám alapján, hogy ki az, akihez hívják. Politikushoz, külföldihez, nőhöz nem megy. Mondhatná bárki,hogy a rendszám gazdája felfigyelhet a hirdetésekre. A Szerelő ezt azzal hárítaná el, hogy így legalább esélyt ad neki a védekezésre. Így izgalmasabb.
2./ a Szerelő ellenőrzi a típus alapján, hogy képes-e elvégezni a szerelést.
3./ a Szerelő, ha vállalja a munkát, válaszhirdetést ad fel, ami így hangzik: „Keresem a ……….. szövegű hirdetés feladóját. 1117 Bp., Pf.3”, természetesen a postafiók állandó változtatásával.
4./ a Szerelő elküld valakit a bérelt postafiókhoz a borítékért, amelyben a részletes megbízás rejlik és egy telefonszám.
5./ a Szerelő jelentkezik és bediktál egy bankszámlaszámot, amelyre a megbízás tiszteletdíját kéri.
6./ a Szerelő az összeg átutalása után a pénzt másik számlára irányítja és munkához lát, egy hónapon belül elvégezve a szerelést.
Az összeg általában kétmillió forint.
A szerelés valaki megölése a saját autójában.
A Szerelő én vagyok.
És most valaki hív a saját autómhoz.


A maszek fejjel áttörte a szélvédőt, s ahogy legurult oldalra a motorháztetőről, egy felgyűrődött lemezél elmetszette a torkát.
A kocsi egy fa csonkjára akadva, féloldalt lógott az árokban, a benzin csöpögött, a gyújtáskapcsoló beragadt. Letöröltem azért a volánt, a sebváltót, s alig volt időm befutni a fák közé, amikor fékezett valaki. Kiabálást hallottam, a poroltó sziszegését, később detonációt, s ahogy visszafordultam, mintha a pokol lángjai csaptak volna az égig.
Tíz, tizenöt kilométert gyalogolhattam, mire ki mertem lépni az országútra és le mertem inteni valakit. Szerencsére nem nagyon kérdezősködött, meg is bánhatta talán, hogy fölvett, így nem jelentett veszélyt.
Amikor otthon elaludtam végre, a lángokat láttam, amik mintha a kitüntetéseim lettek volna, megdobogtatták a szívemet.
Reggel munkába álltam, hogy ne keltsek gyanút. Egész nap dolgoztam, a maszek felesége nem jelentkezett. Este a négyszázezer forintot simogatva már tudtam: ha ez ilyen könnyű, folytatni fogom.


Kétszer ittam, kétszer, be is rúgtam mindkétszer és többet nem fogok.
A szemüveges ipse pénzét ünnepelve ittam először. Megkóstoltam a sört, nem ízlett, keserű volt, átmentem egy másik kocsmába, vendéglőbe?, megkóstoltam a bort, nem ízlett, édes volt, újabb kocsma következett, megkóstoltam a pálinkát, nem ízlett, égetett, adj innom valamit, rogytam le egy székre az utolsó kocsmában, mit, mért végig a pincérnő, hosszú lába volt és rövid szoknyája, a nők sem érdekeltek soha, édesanyámon kívül, mégis fura ötletem támadt, hiszen a szesz sem érdekelt, most mégis ittam, amit te iszol, a nő bólintott és rumos kólát tett elém.
Már nem tudom, miket mondhattam neki, pedig talán érdemes lett volna megjegyeznem, mert végül megkérdezte: megvársz? Valószínűleg bólinthattam, mert a sötét utcán álltunk, karja a karomban, hosszú lába világított, akár az ezüsthíd, híd valami dologhoz, amiben nem igazán értettem, mi a jó, miért lett miatta öngyilkos az édesanyám, azon a gyönyörű héten a Balaton mellett a hold többször kijött a partra hozzám, a vízen látszott, ahogy jött, közelebb, egyre közelebb, de sose ért el, a lányok sikoltoztak alattam, miközben én néma maradtam, és most hova?, a pincérnő kérdése kijózanított, volt egy albérletem, de oda nem mertem vinni, tudok egy jó helyet – mondtam, taxiba ültettem és a Karesz házához hajtottunk.


A megbízóimmal sosem találkoztam. Senki sem tudta soha, hogy én vagyok a Szerelő. A feleségem sem. Senki. Senkinek semmi köze hozzám és nekem sincs senkihez semmi közöm. Fölneveltem magam és ilyennek neveltem, mert úgy látom, ebben az országban így lehet élni és megélni.
Ha megérkezett a pénz az adott megbízásra, hosszasan tanulmányoztam a szerelendő gépkocsit. Megvizsgáltam, mik a karosszéria gyenge pontjai, hogyan van felfüggesztve a motor, leszakítható-e, képes-e a kormány belefúródni a vezető mellkasába, szilánkosan törik-e az üveg, oldalról, a vezetőülés felől kell-e belehajtani, hogy biztos lehessek a dolgomban, vagy föl kell borítani. Sosem vallottam szégyent. Legkésőbb egy héten belül, a kórház intenzív osztályán minden páciensem elhalálozott.
De mire mindezt kidolgoztam! De mire beszereztem a márkák részletes dokumentációját a röntgenrajzokkal! De mire elértem, hogy előre fizessenek a megrendelők! De mire kiépítettem ezt a bizalmat!
Találkozni akarok ezzel a megrendelővel. Vállalom a kockázatot, vállalom a lebukás veszélyét.
Tudni akarom, ki tör az életemre.


A maszek felesége a negyedik napon jött oda hozzám.
Rég láttam. Fekete ruha volt rajta, ami karcsúsította, talán le is fogyott, nem mertem ránézni.
Megállt mellettem, figyelte, mit csinálok. Remegni kezdett a kezem, leejtettem egy csempét, darabokra tört.
Végül fölegyenesedtem, ránéztem, nem bírtam tovább.
Ő volt az ura a helyzetnek, tudta, s ki is élvezte, éreztette
velem.
- Beszélni akarok magával – mondta. Mintha jégeső kopogott volna a dobhártyámon.
- Minek? – kérdeztem, de meg kellett ismételnem, hogy hallja:
- Minek?
Úgy tett mégis, mintha nem hallotta volna.
- Ma este mit csinál?
Négyszázezer forintot simogatok majd, mint napok óta, elgondolom, mi mindent vehetnék rajta, ha akarnék, mint napok óta, de nem mondtam, mert a szeme, mintha fordítva néznék egy látcsőbe, eltávolította tőlem a pénzemet,
- semmit – nyögtem,
- jó, akkor velem vacsorázik.


A Karesz nem volt otthon, de a szokott helyen megtaláltam a kulcsot. A pincérnő körül sem nézett, kilépett a szoknyájából, szemét jelentőségteljesen a szemembe mélyesztette, csípője ritmikusan járt.
- Tetszem? – kérdezte, bólintottam, de a fejem olyan nehéz volt, hogy elhúzott, le kellett ülnöm.
A pincérnő kibújt az ingéből, pici, nimfomán mellei voltak, meredeztek, hol ketten, hol négyen, valami zenét állandóan hallhatott, mert ütemre rázta magát mindvégig, a bugyit lepödörte magáról, az arcomba dobta, ingerülten széttéptem,
- szadi vagy? – kérdezte, jött közelebb, hullámzott, s hullámzani kezdett minden, jaj, erősen összeszorítottam a szemem, jaj, ringatóztam s végre álomba süllyedtem.
Rémülten ébredtem, nem tudtam, hol vagyok s mi történt
velem, hogy ilyen rettenetesen büdös a szám, hasogat a fejem, gyűszűnyi a gyomrom. Tapogatóztam körben, míg rám nem mordult valaki:
- hagyjál, impikém – s megismertem a pincérnő hangját.
Nem tudom, mi izgatott fel, a hangja-e vagy amit mondott, de nagyon megkívántam, annyira, hogy nem is törődtem már semmivel, senkivel, vele sem, párzani vágyó állat voltam, megérezhette:
- hagyjál – csusszant ki alólam, de csak még jobban felizgatott,
- gyere – hörögtem,
- hagyjál – már sírt, s ahogy szétfeszítettem és beléhatoltam, harapni kezdett, megvonaglottam, felüvöltött, a nyakamba harapott, a könyökömet belevágtam az arcába, leszorítottam, soha még így nem élveztem, vonaglani kezdett ő is, egyre jobban szorítottam, újra felnyögtem, s amikor legurultam róla, tévedhetetlenül tudtam, hogy halott.


Az első megbízásom, hét évvel ezelőtt, Bárdos László volt.
Nem tudom, kinek lehetett útjában ez a jellegtelen, szürke kis mérnök, kinek ért meg másfél milliót a halála.
Ütött-kopott Wartburgja volt, illett hozzá. Ott vártam rá, a Belügyminisztérium előtt, ahol dolgozott.
Kétszer kísértem el hazáig, és már tudtam, mi a teendőm.
Egy másik Wartburggal hajtottam bele, oldalról, az ő ülése felől, hetvennel. Azonnal meghalt.
Rosszul látott szegény, így mindig kitolta a kocsija orrát a főútvonalra, kicsit kerülni kellett miatta. Én nem kerültem.
A Wartburgot hatvanezerért vettem, természetesen nem
írattam át.
Egy hét múlva megkaptam, akkor még táskában, a pénzt.
Mivel Bárdos a Belügyminisztériumban dolgozott, a Keletinél márkára váltottam át a másfél milliót.
Később hallottam, hogy nagy lebukások voltak az arabok között.


A maszek felesége a ház előtt várt, a kert ki volt világítva, fekete estélyi ruhája csillogott.
- Tessék, a kulcs – nézett rám kihívóan. – Maga vezet.
Mintha csak megrendezte volna, a szomszéd átköszönt neki.
- Hova, hova, Margitka?
- Vacsorázni megyek szegény férjem barátjával – mondta a maszek felesége. – Beszélgetünk, emlékezünk.
- Tudok segíteni valamiben? – kérdezte a szomszéd.
- Köszönöm, kedves vagy – mosolygott rá a maszek felesége. – Majd szólok.
Úgy éreztem magam, mint a gombostűre tűzött bogár, még éltem, de már hiába. Olyan rosszul vezettem, hogy a maszek felesége többször felszisszent.
S amikor végre kiszállhattam és megismertem a helyet, a vacsora helyét, ahol a maszekkal megkötöttem az üzletet, úgy elgyengült a lábam, hogy neki kellett dőlnöm a kocsinak.
- Mit akar? – kérdeztem rekedten.
- Ugyan már – simogatta meg az arcomat -, előbb vacsorázunk.
Őzgerincet rendelt, egy falat sem ment le a torkomon.
- Nos? – törölte meg végül a száját. – Nincs valami mondanivalója?
Fogalmam sem volt, mit tud és mennyit. Valószínűleg megláthattak a maszekkal mégis, különben miért hozott
volna ide? Miért rendelt őzgerincet?
- Miről? – kérdeztem vissza, ha tudná, hogy közöm van a halálához, feljelentett volna.
- A férjemről – felelte. – Akivel négy napja itt vacsorázott.
Lehajtottam a fejem.
- Szerettem – leheltem hirtelen támadt ötlettel. – Szerettük egymást.
A maszek felesége úgy nézett rám, hogy a tenyerembe kellett rejtenem az arcomat, nehogy fölröhögjek.
- Ezért ölte meg? Féltékenységből?
- Én a nő voltam, asszonyom. És nálunk a nők nem ölnek.
A maszek felesége olyan zavarban volt, mint nemrég a férje.
- És nem tudja, mi történhetett?
- Nem, asszonyom – néztem rá ártatlanul.
- Aznap... aznap is együtt voltak, úgy? – Elpirult. Most nem volt csúnya: a félhomály, a smink, a pirulás vonzó, anyámkorabeli nővé varázsolta.
- Nem – mondtam. – Ő akarta, de nekem nem volt kedvem.
- Tudja, hogy halt meg? – kérdezte. – Esett, kisodródott egy kanyarban és elmetszette a torkát.
Hallgattam.
- De mit keresett arra? – nézett maga elé a nő. – A rendőrség nem tartja kizártnak, hogy valaki más vezetett.


Úgy fájt a fejem, hogy majdnem sírtam tehetetlen dühömben. Megmosakodtam, felöltöztem és kilopóztam a kamrába.
Szerencsére találtam egy tekercs fóliát, leterítettem a szobában a földre, s rádobtam a pincérnőt. Nyekkent egyet, ahogy a hátára esett, egy pillanatra esztelen remény ébredt bennem, hátha nem halt meg, aztán szorosan belecsavartam a fóliába, mellészórva a holmiját.
Átkötöztem, szőnyegszerű csomag lett belőle, a vállamra vetettem és kiosontam.
A vécé az udvar végében volt. Átszuszakoltam a fejét a nyíláson, a válla beakadt. Megfordítottam, akkor meg a csípője nem fért át. Le kellett bontanom az egész ülőkét.
Nagyot csobbant, amikor eleresztettem.


A második Horváth Miklós volt.
VW Passat, bútorkereskedő.
Az Endrődi Sándor utcában lakott, egy beépítetlen telek
mellett, ami beillett szakadéknak.
Négy napig figyeltem, mire rájöttem, mi az a furcsa, ami
annyira zavar.
Ivott. Masszívan, keményen, s ettől úgy járt, mint egy tengerész hathetes út után. A kocsiban is bizonytalan volt, recsegett a váltó, sírt a motor, s az autó úgy viselkedett, mintha a kormánymű fölmondta volna a szolgálatot.
Egyik éjjel a szokásosnál is részegebben igyekezett haza.
Nem jött senki.
Ráadtam a lopott Zsiguli fényszóróit, felbőgettem a motort, és nekimentem hátulról. Félrekapta a kormányt, de sikerült valahogy korrigálnia, befurakodtam mellé jobbról, és megtaszítottam.
Láttam az arcát, ahogy tátott szájjal rám mered, mielőtt eltűnik a mélyben.
Még élt négy napig. A részegeknek lehet valami védőangyala, s nekem négy napig kellett rágnom a körmömet, mire kiszenvedett.
Érte előre fizettek nyolcszázezret, azzal, hogy a pénz másik felét a szerelés után kapom meg.
Abból a pénzből sosem láttam egy fillért sem.


- Hazavinne? – kérdezte a maszek felesége.
Bólintottam.
A kocsiban nem szólt semmit, hallgatott hazáig.
Átnyújtottam neki a kulcsokat.
- Csókolom – mondtam.
Nem engedte el a kezemet.
- Igyon valamit – javasolta.
Szerettem volna kipuhatolni, mennyit tud, mennyit sejt, bólintottam.
- Előremegyek – mondta, hangjában öröm bujkált.
A ruhája anyaga vékony volt, ahogy ment előttem a lépcsőn, kirajzolta az alakját. Nyeltem egyet és arra gondoltam, meg kellett ölnöm a maszekot ahhoz, hogy láthassam belülről a házát.
- Whisky? – kérdezte. A bárszekrényben olyan üvegek sorakoztak, amilyeneket még nem is láttam.
- Kérek – válaszoltam. – Két jéggel – tettem hozzá, mert bár sosem ittam még whiskyt, filmekből emlékeztem rá, hogy akik isszák, így isszák.
Akkor rúgtam be életemben másodszor. És utoljára.
Velem szemben ült le, egy olyan alacsony heverőre, hogy
a szoknyája felcsúszott, s látni engedte a combját.
- Kérek még – nyújtottam felé a poharamat, fölállt, megkönnyebbültem, tessék, mondta kedvesen, s visszaült, már nem csak a combját láttam, a bugyiját is, elfordultam, de mindig mondott valamit, beszélt hozzám, néznem kellett, és nem tudtam nem odapillantani, mindjárt jövök, mondta, kiment, s amikor visszajött és leült, már bugyi sem volt rajta.
- És most halljuk, miért hazudik – szenvtelen volt a hangja, a nadrágomat nézte, ahogy kidudorodik, már nem tudtam hogyan ülni. – Hiszen maga nem buzi. És a férjem sem volt az.


Még aludtam, amikor a Karesz beállított.
- Öregem – csapta össze a kezét, miután körülszaglászott. - Te ittál!
Bólintottam.
- És valami mást is érzek – mondta. – Te nővel voltál!
Erre is bólintottam.
Karesz leült, keresztbe vetette a lábát.
- Hol van a kicsike?
Jó lett volna megmondani neki, meggyónni, mi történt, hogy nem én vagyok a hibás, nem tehetek róla, hogy a vécében van, nejlonba tekerve, de nem volt barátom, nem volt barátom soha, a Kareszt még csak meg se vertem, hogy lehetne a barátom, hogy bízzak meg benne?
- Elment . mondtam.
- Ee – rázta meg a fejét. – Hajnali három óra van, és itt se busz, se taxi. Hol van?
- Összevesztünk és elment – erősködtem. – Gyalog.
- Nem hiszem – mondta. Kinyitotta a szekrényajtót:
- Hol van? – Benézett az ágy alá:
- Hova tetted?
Már untam, úgyhogy ráförmedtem:
- Megfojtottam, nejlonba csavartam és a budiba dobtam, te barom!
Röhögni kezdett, a térdét csapkodta, s még akkor is heherészett, amikor megvirradt és otthagyhattam végre.


Szólnál anyádnak, kisfiam? – az elnök idegesen toporgott az ablak alatt.
- Nem – mondtam.
- Hogyaza... – harapta el a mondókáját. – Szólsz neki rögtön!
Édesanyám szelíden eltolt az ablakból.
- Jól van, Kálmán, jól van, itt vagyok. Mit akar?
- Engedjen be, Jucika – az elnök hangja mintha egy megelevenedett mézeskalácshuszáré lett volna. – Csak nem hagy itt ácsorogni az utcán?
Megrángattam édesanyám köntösének a szegélyét:
- Ne, anya, ne! – de ő megsimogatta a fejemet:
- muszáj – tolt gyengéden félre -, muszáj jóban lenni vele.
- Meg a többivel – duzzogtam.
Pofonvágott és magához rántott.
- Érted teszem – puszilgatta le a könnyeimet. – Ezt jegyezd meg, kisfiam. Érted teszem.
- Jucika! Mi lesz már? – Az elnök a diófa mögött állt.
- Még meglát valaki!
- Akkor minek jön ide? – kérdezte hirtelen támadt daccal édesanyám, összeszorítottam a kezem és belebokszoltam a levegőbe -, akkor miért nem marad otthon?
- Csak meg ne bánja, Jucika – fenyegetőzött tréfásan az elnök. – Csak meg ne bánja!
- Mert egy egyedülálló nő mindenki prédája – darálta édesanyám, olyan volt, mintha leckét mondana fel, én is így szoktam felelni -, mert egy egyedülálló nőt könnyen szájára vesz a falu, ha nem vigyáz rá valaki. Maga az a valaki, Kálmán?
- Tudja azt maga, Jucika – turbékolta az elnök.
- És hogy vigyáz ránk egy láthatatlan ember? - kérdezte édesanyám. – Mint az angyalok, Kálmán?
- Az elnök bácsi angyal? – rángattam meg újra a köntösét. Édesanyám nevetni kezdett, az elnök rászólt:
- Jucika, felveri az utcát, Jucika, mi van magával?
De édesanyám csak nevetett, s alig lehetett hallani tőle az
elkotródó elnök morgását:
- Csak meg ne bánja, Jucika! Csak meg ne bánja!


A harmadik dr. Németh Ákos volt, menő belvárosi nőgyógyász.
Renault Laguna, egy kevés ital, egy kevés mámor, egy csomó nő. Vajon hogy van kedve hozzájuk, borzongtam meg, ha hentes lennék, én biztosan nem ennék húst, óvatos volt és ravasz, de garzont tartott fenn a Füredi úti lakótelepen, hogy legyen hova vinnie a nőit, s ezen rajtavesztett.
Egy hét alatt kiismertem, tudtam, milyen nők az esetei, kitotóztam, melyiket melyik vacsorázóhelyre fogja vinni és milyen útvonalon, s elképzeltem, hogyan hazudik a feleségének.
Egy Renault Laguna feltűnő egy lakótelepen, el kell dugni. Egy fa alá, egy mellékutcába, ahol én is észrevétlen maradhatok. Ahol benyúlhatok alá és elvághatom a bal első és a jobb hátsó kerék fékcsövét.
Úgy jött, mint egy kakas cicerélés után, tolla színesen fénylik, taréja büszkén áll. Ilyenkor, ha egy szakadt Zsiguli meg akar előzni egy Renault Lagunát, a Renault gazdája kakaskodik, nem hagyja. Rálép a gázra, a Renault egy pillanat alatt fölgyorsul százra, a Zsiguli lemarad.
Egy buszba rohant bele az Örs vezér téri kereszteződésben. Azonnal meghalt.
Egymillió nyolcszázezret ért meg a halála valakinek.
De hogy kinek, sose firtatom.


- Igyál még – a maszek felesége elvette a poharamat és újratöltötte, ivott ő is, de valahogy másképp, mint én, valahogy ügyesebben, hiszen rajta nem látszott, amikor megittuk a pertut, megpuszilt, de nem kacéran, sőt, tartózkodva, mintha túl sokat engedne meg nekem, túl sokat engedne meg magának.
- Szóval? Meddig mentetek együtt?
Nem voltam képes felelni, a sötét háromszöget néztem a lába között, tudta,
- te vezettél? – kérdezte, bólintottam, följebb csúsztatta a
szoknyáját – végig? – bólintottam, kicsit szétnyílt a combja,
- igyál – búgta, nagyot nyeltem, fuldokolni kezdtem – baleset volt? – kérdezte és simogatni kezdte a hasa alját, mintha véletlenül tenné, fölnyögtem – nem -, a középső ujja hirtelen eltűnt, aztán újra fölbukkant, ritmikusan – vedd elő te is – mondta olyan hangon, hogy a gerincemen végigfutott valami, ami nagyon jó volt, s teljesen természetesnek tűnt, hogy csinálom, amit mond – megölted? -, csípője körben mozgott a heverőn, már mind a két keze ott volt, ahol én vágytam lenni, lehúztam a sliccemet – nem, vagyishogy igen -, nagy voltam és forró, sosem csináltam még ilyet mások előtt, a maszek felesége rekedten felkiáltott, nekem is lüktetni kezdett mindenem, -és miért csináltad? – kérdezte, ajka szétnyílt, nedves volt, mint az ujja, - mert meg akart ölni téged, meg akart öletni velem – feleltem, a maszek felesége bólintott, és ezt nem akartad elmondani nekem? – kérdezte becézgetve, elém térdelt, - látod, látod – mondta, alig lehetett érteni, mit mond, szívott magába, és én hirtelen megéreztem, hogy nem tudok ellene védekezni, végem van, magába ránt, mint egy örvény -, ugye, hogy nem vagy te buzi.


A negyediket Havasi Lászlónak hívták, többször ült, betörés, rablás, gyilkossági kísérlet, súlyos testi sértés.
Régi, állólámpás dízel Mercije volt, akkora, mint egy hajó, sehogyse lehet hozzáférni a vezetőüléshez, se elölről, se hátulról, se oldalról. Ráadásul, foglalkozási ártalom, Havasi, mint akit követnek, körbeforogva járt, úgyhogy nagyon vigyáznom kellett, ki ne szúrjon. Háza volt, garázzsal, ahova nem tudtam bejutni, és kiszámíthatatlan útvonalakon közlekedett.
Az ötletet végül egy olyan valódi baleset adta, amelyben az egyik kocsi átszakította a Margit-híd korlátját és a Dunába repült. A korlát, akár egy lándzsa meredt az útra, s ahogy megláttam, tudtam, hogy Havasinak vége.
Fel kell szúrni valamire, mint egy bogarat, bólogattam, át kell törni valamivel a Mercit s arra a valamire feltűzni Havasit.
Ez volt a leghosszabb ideig tartó munkám, sokáig törtem a fejem a megoldáson. Végül vettem egy Zsigulit, amit természetesen nem írattam a nevemre, 98-ast tankoltam bele és elállítottam a gyújtást, hogy ki tudjak lőni vele, egy póklábbal fölraktam a szörföt a csomagtartó jobb oldalára és megálltam a Mercedessel szemben, úgy száz méternyire.
Amikor megláttam, elindítottam a motort. Amikor bedugta a kulcsot a zárba, ráengedtem a kuplungot, s csikorgó kerekekkel elindultam. Amikor beszíjazta magát, kettesben hetvenig húzattam ki az ezerötöst, amikor fölkapcsoltam hármasba, akkor nézett föl.
Későn. Frontális ütközés volt, a szörf lándzsaként vágódott előre, áttörte a szélvédőt és összezúzta Havasi koponyáját.
Az érte járó kétmilliót megkapva arra gondoltam, még egy-két munka és abbahagyom. Nemsokára azonban levelet kézbesített a postás, s a papírom álló, összeollózott szöveg más elhatározásra késztetett.
Belügyminiszteri engedéllyel megváltoztattam mind a kereszt-, mind pedig a vezetéknevemet. Elköltöztem és állást változtattam.
A papíron ez állt: „Gratulálok, Szerelő. Remélem, megkapta a kétmilliót Havasiért, s a jövőben ismét számíthatok magára. A Hentes”


Karesz sápadt volt, amikor legközelebb találkoztunk.
- Te állat – támadt nekem -, te nem vicceltél, amikor azt mondtad, hogy megölted!
- Kuss – sziszegtem. Néhányan megfordultak utánunk.
- Hát ez nem igaz – tárta szét a karját. – Ez megöl nálam egy nőt, bedobja a budimba és az zavarja, hogy hangos vagyok!
- Bizonyítsd be, hogy én voltam – vetettem oda neki.
Karesz megállt.
- Nahát! – hápogta elkerekedett szemmel. – Nahát!
- A nőci tele volt hapsival! – ráztam meg a vállát. – Nem emlékszik rám senki! Te meg ott se voltál! Mit izgulsz?
Elhúzta a feje előtt a kezét.
- Te nem vagy normális – mondta. – És a hulla?
- Ha szerencsénk van, sose kerül elő – feleltem fölényesen, hogy megnyugtassam. – Ritkán szippantsál, vagy tudom is én, darabold föl vagy köss rá súlyt. Nem érdekel.
- A kurva anyád – mondta. – A kurva anyád.


Velem senki sem játszott és én sem játszottam senkivel. Ha kellett valami, elvettem. Ha nem adták, megverekedtem érte.
Otthon ritkán voltam, édesanyám elfoglaltságai miatt. Néha láttam tőlünk kijönni az elnököt, a titkárt, de nem voltam féltékeny egyikre sem.
A napköziben, ha békén hagytak, egyedül szerettem játszani. Órákon át ugróiskoláztam, vagy terelgettem a bogarakat az általam épített bogárház felé.
Aznap nyár volt és már mindenkiért jöttek, csak a Krausz Robiért és értem nem. Én voltam az utolsó mindig, úgyhogy nem zavart, de a Krausz Robi elsírta magát.
Ági néni, aki engem néha haza is vitt, ha édesanyám megfeledkezett rólam, szóval a napközis tanítónő ajánlotta, hogy mérleghintázzunk.
Jó ötlet volt. Nevettünk, a hajunk lobogott, egyre nagyobbakat dobbantottunk, aztán egyszercsak a Krausz Robi leesett a földre.
- A kurva anyád – mondta indulat nélkül, selypített is egy kicsit, ötödikesek voltunk.
Hogy mi történt, máig sem tudom pontosan. A Krausz Robi mellén térdeltem és egy téglával vertem a fejét.
Kórházba került, abnormális lett.
Engem kirúgtak az iskolából.


- Anyámat ne szidd – mondtam a Krausz Robinak.
Karesz hátralépett.
- Oké, oké – emelte maga elé a kezét -, bocsánat, nem akartam.
- Anyámat soha többet, értetted? – Sütött a nap, az izzadság a szemembe csorgott, elvakított.
- Értettem, oké – mondta a Karesz.
Sóhajtottam, a szemem kitisztult.
- Ha még egyszer anyázol, megöllek – figyelmeztettem.
A Karesz bólintott.
- Tudom – nyöszörögte.
- Na gyere, igyál egy sört – csaptam a vállára.
És soha többet nem beszéltünk a pincérnőről és soha többé nem hozta szóba édesanyámat.
És én akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogyan tudnék megszabadulni tőle.


Odaköltöztem a maszek házába, oda a felesége ágyába. A szomszédok eleinte szörnyülködtek, de ez nem érdekelt bennünket. Furcsa, édeskés ízt adott a kapcsolatunknak a romlottság, az, hogy anyám lehetett volna, az, hogy megöltem a férjét, ő tudta, négy napra rá mégis a szeretőm lett és persze az, hogy féltünk egymástól.
- Olvasd csak el – mutatta meg a levél másolatát, amit az ügyvédjének küldött. Az állt benne, hogy vele bármi történjék, én vagyok az oka.
És mégis ő szerezte az első komoly munkát.
- Nem féltél? – kérdezgette gyakran, nem tudott betelni a válaszommal: nem, mit éreztél?, tetszett neki, hogy semmit, megtennéd újra?, pénzért bármikor, ez mindig fölizgatta, újra és újra, tartott tőlem, mintha tigris élne a házában, úgy borzongott, megölnél engem is, ha úgy adódna?, remegett, nem, feleltem, miért?, kérdezte, talán azt a választ várta, hogy mert szeretlek, az ügyvédednek küldött levél miatt, mondtam, te piszok, acsarkodott, de tetszett is neki, hogy tigris a háziállata, ahogy a gyerek is szívesen visong félelmében.
- Ottó – mutatta be a kopaszt – beszélni szeretne veled.
A kopaszon szemüveg volt, de nem torzított egy fikarcnyit sem, gyanítottam, hogy az én tiszteletemre vette csak fel, hogy megváltoztassa az arcát, mint én az OTP-ben az ablaküvegemmel, elmosolyodtam, nem baj,
- a nevem nem is fontos – mondta. – Azért jöttem, mert Margitka említette, hogy önnek figyelemre méltó tulajdonságai vannak.
Első gondolatom az volt, hogy buzi. Elutasító mozdulatomat látva azonban riadtan kivágta:
- Nyolcszázezer.
Ennyit az senkinek nem ér.
- Miről lenne szó? – kérdeztem óvatosan.
- VW Bogárról. És a feleségemről – mondta. – Itt az előleg, négyszázezer. A másik felét majd...
- Természetesen – könnyítettem meg a dolgát. – Megegyeztünk.


A Bogár könnyű eset volt, olyan könnyű, hogy nem is sorolom a megbízásaim közé, aztán meg nem is én szereztem.
Ottóné alig látott, vastag szemüvege alatt is hunyorgott állandóan. Én nem adtam volna neki jogosítványt.
Mivel a férje részletesen leírta a programjait, már a második napon munkához láthattam.
Kölcsönkértem egy napra egy Zsukot kétezerért, és vettem öt darab háromméteres zártszelvényt.
Nem akasztottam ki a végére a kötelező piros rongyot, de a kezem ügyében tartottam.
Egyszerű, gyors munka volt. Besoroltam eléje, gázt adtam, a Bogár nehezen gyorsul, gázt adott ő is, levettem a gyújtást, hogy ne égjenek a féklámpáim s beletapostam a fékbe.
A zártszelvények fölnyársalták. Bedobtam mellé a piros rongyot, mint egy szerelmi ígéretet, mint a vér keszkenőjét, amivel eljegyeztem magam. Bárcsak a maszek feleségét öltem volna meg, nem téged, gondoltam és megfogadtam, hogy nőt többé nem ölök.
Csak egyszer.
Egyet.


Beültem a BMW-be, bézsszínű, barna bőr üléshuzatokkal, és fölmértem a Szerelő szemével. Megzavarodtam. Elvállaltam a munkát, persze, hogy elvállaltam, tudni akarom, ki tör az életemre, de a módszerem olyan kifinomult, hogy félek, nem fogok rájönni.
Fölmértem a BMW-t, és úgy döntöttem, eladom. Ki tudja, talán már dolgozik valahol az utódom, aki jobb még nálam is, ki tudja, talán gyűlöli a gazdagokat.
Ötszázezret buktam rajta, sebaj, úgyis akartam már venni egy új VW Passatot, gyönyörű, elegáns vonalvezetésű autó, lássuk, mit tud,
elmentem az általam megadott postafiókhoz, a VW nagyszerűen viselkedett, kezdtem élvezni az életet, talán már olyan vagyok valaki szemében, mint a maszek volt az enyémben, kivettem a borítékot, azt már előtte megállapítottam, hogy nem követnek, fölmondtam a bérletet, hazafele sem ragadt rám senki.
A borítékban megbízás volt egy telefonszámmal.
Dudorásztam s hazulról fölhívtam a tudakozót.
A szám egy szauna száma volt, a megadott időpontban
egy férfi jelentkezett.
Bediktáltam a számlaszámomat, vártam, míg leírja. Reméltem, hogy a magánnyomozó, akit fölfogadtam, lefényképezte és követni fogja.
- Rendben – szólalt meg végül a férfi, hangja nem volt ismerős. – De típusmódosítást kérek. Nem BMW 316i, hanem szürke VW Passat CLi 600, rendszáma EED 701.
Kinéztem az ablakon. A kertben ott állt az új VW, szürke volt, rendszáma szinte világított: EED 701.

- Na? Hova viszel? – kérdezte a maszek felesége, a szeme csillogott, kicsit ivott is már, születésnapja volt, a negyvennyolcadik, ő persze azt hazudta, negyven éves, meglepetés – tettem az ajkamra az ujjam, és Karesznál valóban készen állt minden a meglepetéshez.
- Biztos? – kérdezte Karesz, mintha megszimatolt volna valamit, pedig azért még nem is számoltam vele, hogy elpofázta a Fiattörést a maszeknak,
-ő mondta – nyugtattam meg -, csak az a lényeg, hogy mindent úgy csinálj, ahogy megbeszéltük!
- Pezsgő! – ujjongott a maszek felesége. – Kaviár!
- És rózsa – nyújtottam át neki a csokrot.
- Aranyos vagy – simult hozzám. – Ez hát a legénylakás, ahol annyi minden történt – a Karesz megmoccant a szekrényben, szerencsére a maszek felesége teljesen átadta magát a csóknak, a nyelve tolakodó volt és erőszakos, azt akarja, hogy elbújjak? – értetlenkedett Karesz, de láttam, már ráharapott, titkon tetszik neki az ötlet.
- Hát most mit csináljak, ha őt ez izgatja? – tártam szét a karom.
- És aztán én is? – kérdezte már harmadszor.
- Hát persze – bólintottam.
A maszek felesége kilépett a ruhájából.
- Olyan izgalmas itt – borzongott végig, meztelen testén meredeztek a szőrszálak – vetkőzz te is – kérte – jó –mondtam – gyere – húzott magához, szeszszagú volt a lehelete – mi van veled? – kérdezte, letérdelt – igen – a feje előre-hátra mozgott, a szekrény megreccsent – igen – markolászta, aztán fölállt, megfordult és bevezette, a szekrény ajtaja kinyílt, Karesz ott állt, keze a lába között, - jöhetek? – lehelte, bólintottam, - és most jön a meglepetés – mondtam, a maszek felesége hörgött, hátraléptem, Karesz átölelte, ahogyan az előbb én, a maszek felesége úgy tett, mintha nem venné észre a cserét, de már a második közös mozdulatukra sikoltozni kezdett: - még! még! -, hátranyúlt, egyre veszettebb tempóban vonaglottak, végül a maszek felesége megfordult, ajka duzzadt volt, átölelt és a fülembe csókolta: köszönöm.
Meztelenül vacsoráztunk, a Karesz állandóan izgalomba jött, a maszek felesége ezt ki is használta, engem sem hagyott hidegen, amit csináltak,
- feküdj le – parancsolt rám a maszek felesége -, hanyatt- fölém térdelt, a Karesz már ott volt mögötte, gyúrta a mellét – gyere te is – lihegte a fülembe a maszek felesége, haja beborította az arcomat, nagyot nyögött, a Karesz fölkiáltott és mindhármunknak egyszerre volt jó.
Éjfél lett, mire elfáradtak. A maszek felesége még utoljára végigcsókolt mindkettőnket, kicsit részeg volt, megint kérte, hogy egyszerre, gyönyörű, gyönyörű születésnap, suttogta és álomba merült.
Vártam, míg egyenletes lesz a légzése, a Karesz úgy horkolt, hogy tőle nem kellett tartanom. Hirtelen nyomtam be a gégéjét, ahogy roppant, kitágult szeme az enyémbe mélyedt, mégis. Évekig láttam álmaimban.
A nyomaimat eltüntettem, Karesz egyszer sem ébredt fel.
A maszek feleségét az oldalára fordítottam, ne vegye észre
rögtön, hogy halott.
Két nap múlva már benne volt minden újságban. Megtalálták a pincérnőt is, a Kareszt elítélték.
A maszek feleségének az ügyvédje nem jelentkezett.


Az ötödiket dr. Árvai Józsefnek hívták, ügyvéd volt és Samara. Fölborítottam, 1,8 millió.
A hatodik, Müller Károly, Opel Omegával járt, butikos volt. Szakadékba vezette kocsiját. 2 millió.
A hetedik, Vári Zoltán egyéni vállalkozó szerintem valakinek a stricije volt. Fiat Croma, HÉV kapta el, nem tudott időben lemenni a sínekről, volt előtte valaki. 2 millió.
A nyolcadik, Bíró Árpád, valutaüzér volt. Valakit nagyon leszedhetett, Mercedes 190D, totálkár. 2 millió.
Ja, és akiket a maszek felesége szerzett, míg élt. Hiszen ő indította be az üzletet. Mindent leírtam, talán segít a nyomozásban.


A magándetektív lezuhant a lakása erkélyéről, hetedik emelet, a fényképezőgépében nem volt film.
Eladtam a VW-t is, most nincs kocsim.
Amikor legutóbb üzleti ügyben – mint mondtam, egyéni vállalkozó vagyok: könyvkiadó -, a Magvetőnél jártam, leszakadt a lift. Tudom, hogy nekem szánták, csak vissza kellett mennem a dossziémért, újabban szórakozott vagyok.
Így hát bezárkóztam. A feleségem nem törődik velem, hozzászokott a különcségeimhez.
Fölhívtam a rendőrséget, védelmet kértem. Nincs emberük, sajnálkoztak. Hát itt már senki sincs biztonságban?
Megírtam tehát, ki voltam valójában, hátha érdekel valakit, hátha megkönnyebbülök.
Arról, hogy a BMW-t VW-ra cseréltem, csak a feleségem tudott. De már nem érdekel, kinek mondta el.
Megyek, veszek egy BMW-t, 316i-t, kitűnni csak az ostobák akarnak,
és megyek, fölmegyek Nagytarcsa és Isaszeg között a hegyre, a hegyre, a Fiat hegyére, a maszek hegyére, minek a hegyére még?

Vissza
Érdekes oldalak:

Divatportál.hu: divat, divathírek, modellek

Kisjáték.hu: játék, online játékok, ingyenes játékok