Vaterland, vaterland

Világéletemben gyűlöltem az édesapámat.
Gyűlöltem, ahogyan csak azt lehet gyűlölni, akit szeretni kéne. Akit szeretni nem lehet. Gyűlöltem nagy füleiért, közelülő, apró malacszeméért, alaktalan krumpliorráért, s azért, mert mindezt örököltem tőle. Ilyen rútság taszító. Ilyen rútságot csak gyűlölni lehet. Gyülöltük hát egymást, sötéten, engesztelhetetlenül, kitartóan.
Vajon mire számított, amikor nemzett? Hogy anyámra ütök? És ha lány lettem volna, mi történik? Gyűlölte, hogy őrá hasonlítok. Hogyan gyűlölheti valaki ennyire a tükörképét? Hogyan gyűlölheti azt, amire vágyott?
Világéletemben gyűlöltem az édesapámat, ahogyan ő gyűlölt engem. Gyűlölete elől nem volt hová bújnom, rútságom mindenkit elrettentett. Korán a saját lábamra álltam, korán magányos lettem. Megtanultam verekedni és megtanultam összeszorítani a fogamat, ha vernek. Megtanultam kitérni és megtanultam nem létezni, mert megtanították nekem, ha esetleg nem tudtam volna, hogy rút vagyok.
Csak a vasárnap délutánokat szerettem. Apám ebéd után felállt, nem mindig böffentett, és köszönés nélkül elment. Távozása után anyám kicsit még maga elé meredt, aztán kábán mosogatni kezdett. Sosem kérdeztem meg tőle, hova megy ilyenkor az a gyűlölt ember, örültem, hogy nincs otthon, nem húzza meg a fülemet, ha az útjába akadok, vagy nem akar fölemelni a pajeszomnál fogva.
Mert máskülönben mindig otthon volt. A legváratlanabb helyeken és pillanatokban ütköztem bele: ha beléptem a vécébe, ő már ott ült és felém rúgott – ha fogat akartam mosni, ő éppen fürdött és lelocsolt, hogy ruhát kellett cserélnem – ha tanulni akartam, megcibálta a hajamat, hogy eddig mit csináltam. Nem dolgozott és én nem tudtam, miből élünk. Igaz, nem is törődtem vele.
Azon a vasárnap délutánon azonban anyám rámemelte homályos tekintetét és azt mondta: menj utána. Nagyot ugrottam, utána?! Igen, bólintott anyám, lesd csak ki, mit csinál. Izgalomtól elszorult torokkal eredtem apám nyomába, de hát ő semmivel nem törődött. Átszelte az utcát, villamosra szállt, és szerintem eszébe sem jutott, hogy követem.
Pedig követtem. Képzeletemben rendőr voltam: rablót üldözök. Vagy anyám lovagja: rajtakapom apámat valami nővel és lelövöm. Esetleg gengszter: az az ember nem fizetett nekem és most egy alkalmas helyen elveszem tőle, ami az enyém.
A Ligetben szálltunk le, apám a Cirkusz felé sétált. Még én is el tudtam vegyülni a tömegben, vasárnap délután volt, sokan sétáltak aznap arra. Apám föl se nézett, bement egy kapun, láttam, hogy bólint és hogy a portás visszabólint neki. Sokáig nem tudtam, mitévő legyek – végül a portás kijött értem, gyere, fogott kézen, és bevezetett a nézőtérre. Vajon honnan tudta, ki vagyok? Vajon elmondja-e apámnak?
Mivel azonban soha nem voltam cirkuszban, aggályaimat hamar feledtette a műsor. Tevék és oroszlánok, fókák és medvék, lovak és majmok kavarogtak előttem és ha eszembe jutott is apám, nem tudtam elképzelni, mit csinálhat ő egy cirkuszban. Ő, a sótlan, szigorú, hallgatag férfi, akire annyira hasonlítok. Ő, aki olyan rút, hogy gyűlölnie kell engem is emiatt.
A légtornászok után szünet következett. Az emberek kitódultak a nézőtérről, magam maradtam, de nem mertem velük tartani: nem volt jegyem. Mi lesz, ha nem engednek vissza? Rég meg is feledkeztem arról, mire kért anyám, érdekelt is engem az a szörnyűséges ember, még mindig színes karikák vibráltak a szemem előtt, olyanok, mint amilyeneket az előbb dobált egy bűvész, amikor kicsit meglibbent a függöny s kikémlelt mögüle valaki. Nem láttam jól, de mintha súgott volna valamit hátra – megjelent még egy fej, még egy, felém néztek és bólintottak. Lejjebb csúsztam a széken, bólintottak újra, aztán visszahúzódtak. A függöny meglibbent, talán csak képzelődtem.
Amikor aztán folytatódott az előadás, a direktor úr nagy hangon közölte a publikummal, hogy maga Pepi következik, a bohóckirály. Valami belémsajdult, ha nagyon haragudott rám, elég gyakran, édesapám megvetően Pepinek szólított. A bohóc azonban hamar megnevettetett: akkorát esett, hogy belekondult a feje, azután leesett a kötélről és még a hegedűje is összetört. Soha még nem éreztem ilyen jól magam, hangosan hahotáztam, amikor a bohóc, mintegy véletlenül, rámemelte a tekintetét.
Ő volt az. A szigorú, ronda ember. Az édesapám. Hanyatt-homlok rohantam ki a cirkuszból, ki a Ligetből, legszívesebben a világból kifutottam volna.
Sváb anyám a Vaterland, vaterlandot dúdolta, amikor kifulladva hazaértem. Rámpillantott, nem kérdezett semmit. Egyél, tolta elém az ebéd maradékát, s mert nem bírtam enni, vigasztalóan megsimogatta a fejemet.
És akkor bőgni kezdtem, mintha vizes zöld szemeim ki akarnának folyni, rút fejem rázkódott hosszú nyakamon, anyám csak simogatott, nem mondott, nem kérdezett semmit, talán tudta, úgysem válaszolnék, nem is tudnék,
hiszen világéletemben gyűlöltem az édesapámat.

Vissza
Érdekes oldalak:

Divatportál.hu: divat, divathírek, modellek

Kisjáték.hu: játék, online játékok, ingyenes játékok