Ne bántsd a majmokat

NE BÁNTSD A MAJMOKAT, APÁM

Az imperátor élete valóságos diadalmenet volt. Rendeletei utat mutattak nekünk is, megszabták mindennapos tennivalóinkat, gondolatainkat; meghatározták lépéseinket. Időnként úgy éreztük, életünk is az imperátor egyik rendeletének a sorai közé van rejtve, s mert érteni nem értettük, rettegtünk, hogy egyszer csak visszavonja majd.
Én nagyon sokáig nem féltem. Mért is tettem volna? Jókötésű, izmos gyerek voltam, bárkit legyűrtem barátaim közül. Bárkit elkápráztattam történeteimmel, pedig vérszemet kapva már hazudoztam is. Meséltem a hazámról, meséltem az ottani uralkodóról, s szidtam bátran, hiszen apám szeme ilyenkor egyetértően villant. Nem féltem, mert nem volt kitől, s amikor először láttam az imperátort, végképp megnyugodtam.
Annyi idős volt, mint én. Kicsit véznább, hát majdnem odakiáltottam neki: mérjük össze erőnket! Szomorú, sötét szeme ide-oda röpdösött a tömeg fölött, úgy éreztem, tart valamitől. Talán merénylettől, hajolt le hozzám apám, ahogy megrángattam kabátja ujját. Olyan magasan már nincs biztonságban senki, bökött előre, de úgy, hogy megsajnáltam a pulpituson ácsorgó kisfiút. Jöhetnél velem játszani, gondoltam magamban, megvédenélek mindenkitől, mesélnék az országról, ahol születtem. Kihúztam apám tenyeréből a kezem és integetni kezdtem feléje. Imperátor, kiáltottam, figyelmezz rám, imperátor! De karjaimat követve egyre több kar lendült a magasba, s hangomat elnyomta az éljenzés.
Amikor aztán megszólalt, már tudtam, hogy ezzel a kisfiúval én soha nem fogok játszani. Szépen, tagoltan beszélt, s bár nem értettem, mit mond, elringatott a hangja. Nehéz volt elképzelnem, amint pattogó rendeleteit kiadja – talán olyan lehet neki, mint a leckeírás, ötlött föl bennem. No, indulás haza, nógatott apám, amikor megkérdeztem, hogy miért nem én vagyok az imperátor, s riadtan kémlelt körül, hallotta-e valaki.
Azt a kisfiút egyébként soha többé nem láttuk. Eltorzult, kegyetlen arcot körvonalaztak az újabb és újabb rendeletek, míg végül apám kemény szavakkal úgy döntött, elhagyjuk ezt a várost is. Ujjongtam, jaj de jó, jaj, de jó, új barátok után sóvárogtam, akiknek elölről kezdhetem unalmasodó történeteimet, de apám elkapta a karomat és úgy megszorította, hogy felszisszentem.
Akkor költöztünk az Öböl partjára, mindenkitől távol, reménykedve, hogy itt, az isten háta mögött nem érnek majd utol az imperátor rendeletei.
Hetekig mentünk, anyám és én már láb nélkül, olyan fáradtak voltunk, míg végre apám megállt és így szólt: ez az. Körbepillantottam, közönyösen a kimerültségtől, de elakadt a lélegzetem. A látvány, ami elém tárult, olyan volt, hogy azt kellett mondanom magamnak, erről még én se tudnék mesélni, pedig füllentenem se kéne. Nem sejtettem, hogy nem is kell, mert soha nem lesz kinek.
A sziklaszirtek és a tenger acsarkodását pálmák serege békítgette. Az őserdőt megtorpantotta a part, s apám diadalmasan emelt föl egy lyukas, csorba kancsót.
Éltek itt már előttünk, nevetett föl, talán kibírjuk mi is.

Erről az első időszakról kevés emlékem maradt. Csak vakító fény, csak apám mosolygó kék szeme, mint a tenger, anyám dzsungelzöld örömkönnyei, futások a napsugarakról pergő homokban kifulladásig, s felelőtlen boldogság, könnyű múlttalanság, ami, ha úsztam, a víz felszínén tartott.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire felfedeztem a lábnyomokat. Először csak az évek váltak nyúlóssá, később a hónapok, napok is. Apám, édesapám, kiáltoztam torkom szakadtából, titkon reménykedve, hogy megbolydul ólmos nyugalmunk. Jöjjön, jöjjön csak, édesapám, nézze, járt erre valaki!
Nem értettem, miért gondterhelt az arca, s miért lassulnak le máskor oly ruganyos léptei. Nagyot kacagott aztán, tüzetesen megvizsgálva a lábnyomokat, s a levegőbe emelt. Jól van, kisember, mondta. Szerencsére csak majmok jártak itt. Mért szerencsére?, duzzogtam, olyan jó lenne már valakivel beszélgetni. Nem lenne jó, kisember, rázta a fejét apám, s fürkészve végignézett rajtam. Hidd el, nem lenne jó. De én már nem szeretek itt lenni, toppantottam, mert halálra unom magam. Miért?, vont ölébe apám. Nem szép a tenger? De szép, vágtam rá dacosan. Nem szép a házunk? De szép. Mi a baj akkor, kisember? Semmi, édesapám, feleltem, s elfacsarodott szívvel a vállába fúrtam a fejem. Na jól van, jól van, mondta és megsimogatott, amikor nagyot reccsent mögöttünk egy kiszáradt faág. Egyszerre kaptuk oda a fejünket – de csak egy hatalmas majom állt az erdő szélén.

Én még akkor se féltem.

Anyám soha nem beszélt sokat, de itt, az Öbölben egyre szótlanabb lett. Végezte csöndben a munkáját, s néha úgy éreztem, már csak panaszkodni tudna, ha kinyitná a száját. Kerültem kiüresedő öleléseit, kerültem fakuló szemét. Apám körül ugráltam eleinte még viháncolva, később egyre kedvetlenebbül. De még akkor sem döbbentem rá, hogy szövetségesem anyám lehetett volna, vergődtem kettejük között, ide-oda csapódva, s ripityára törtem apám férfiasságán. Anyám meg csak hervadt, fonnyadozott, és én inkább elkerültem, vadnövények burjánzásához menekültem, míg végül megkérdeztem apámat, lesz-e nekem még kistestvérem.
A távolba nézett, messze, túl az Öblön, s aznap este veszekedtek először édesanyámmal.
Én már lefeküdtem, szokásom szerint háttal nekik – nem szerettem szótlan semmittevésüket, elkopott mozdulataikat, ha együtt voltak. Anyám szólalt meg először, sokáig köszörülve a torkát, mintha megnémult volna a hosszú hallgatásban.
Nem is értettem, mit mond, s nem értettem apám dörmögését sem. De hát miért?, emelte föl aztán a hangját anyám. Nekem ne parancsolgasson senki tejfölösszájú, még ha imperátor is, vágta rá indulatosan édesapám. Aki csak a hatalmát fitogtatja újabb és újabb értelmetlen rendeletekkel. Nem megyünk vissza. Soha! Inkább kergüljünk meg, távol a világtól, hárman, mondta keserűen anyám, és én megértettem, hogy soha nem lesz kistestvérem. Sokáig vitatkoztak még, de elaludtam.
Az éj közepén ébredtem föl, ki kellett mennem. Átléptem apámon, aki a küszöbön feküdt, s dolgom végeztével már indultam volna vissza, amikor ösztönösen oldalra kaptam a fejem.
Hosszú árnyékot vetve hatalmas, mozdulatlan majom állt tőlem vagy ötven méterre. Sikoltottam, de mire apám odaért hozzám, eltűnt.
Sokáig reszkettem, míg végül álomba sírtam magam.

Apám kerítést húzott a ház köré, csapdákat állított föl. Megtiltotta, hogy messzire kószáljak. Féltem, akkor már féltem. Engedélye nélkül nem kódorogtam el, inkább apró lélekvesztőmön naphosszat jártam a vizet. Ha fogtam valami ehetőt, diadalordítással rohantam a házba s dobtam anyám elé. Ilyenkor rám nézett, de már nem engem látott.
Aznap is szép zsákmány volt, késő délután értem csak haza. Torkomon akadt a lelkendezés, amikor fejemet lehajtva beléptem egyetlen helyiségünkbe. Apám is hallgatott, csak intett, hogy üljek le.
Ez van, mondta az idegen és egy barackot nyomott a fejemre. Hány éves vagy te, lurkó?
Segélyt kérően néztem apámra, ő válaszolt helyettem.
Tizennégy, mondta. Tizennégy lesz nemsokára.
És mióta éltek itt, kisfiam?, kérdezte a vándor, és én erre sem tudtam felelni.
Öt éve, szólalt meg anyám halkan, a reménytelenség színevesztett hangján és én hirtelen megrémültem, mert az jutott eszembe, hogy talán már nem is tudnék beszélgetni ezzel az emberrel. Pedig hányszor, de hányszor szerettem volna szót váltani valakivel! Hogyan készültem rá!
Szóval védettek a majmok, törte meg a csendet apám.
Igen, bólintott az idegen, ne bántsa őket, vigyázzon. Ez a legújabb rendelet. Tavaly ajándékozta meg az imperátort a szomszédos ország uralkodója…
De hiszen mi onnan jöttünk!, vágtam közbe örömömben önkéntelenül is nagyot kiáltva, s csepülni kezdtem egykori hazámat. Apámra néztem, jóváhagyását várva, ő azonban úgy bámult rám, mintha valami nagyon rosszat tettem volna.
Szóval kapott egy csimpánzt az imperátor, folytatta az idegen, az lett a kedvenc állata, még a címerben is szerepel. Úgyhogy halálbüntetés terhe mellett, így mondja ki a rendelet, halálbüntetés terhe mellett tilos bántani a majmokat.
Apám elejtett már hármat, mondtam büszkén, mert bár könnyen agyonvertük őket, most hirtelen fenevadaknak tűntek előttem. Én is segítettem neki, tettem még hozzá.
Hát akkor én búcsúzom is, állt fel az idegen. Sokáig néztünk utána, s csak amikor már eltűnt a fák közt, akkor akasztotta le a bőrszíjat apám.
Véres hátamat és fenekemet fájlalva indultam el, háborogva az igazságtalanságon. Világgá megyek, döntöttem, zakatoltak bennem a düh szavai, itt hagyom őket ebben a szar öbölben. Ahogy fölpillantottam, meghűlt bennem a vér. Eszemet vesztve rohantam vissza, de a majom mozdulatlanul állt az erdőszélen.
Csak akkor tűnt el, amikor apámért kiáltottam.

Attól a naptól kezdve én is hallgattam. Tettem a dolgom, elvégeztem, amire megkértek, nem is kelletlenül, csak éppen némán. Apám gyakran nyugtatta rajtam a pillantását, de ez csak elégtétel volt számomra. Kérjen bocsánatot ő, gondoltam, s annyira el voltam foglalva sérelmemmel, hogy semmit nem vettem észre abból, amit ők már tudtak. Jártam a tengert egy időközben már nagyobbra épített csónakon, kísértem apámat élelemszerző körútjain, s éreztem, hogyan küszködik velem, a fiával, szavaiért. Sóhajtott is néhányszor, mélyet lélegzett, de mégsem kezdett bele.
Később meg már nem tudott.

Mert elvitték az imperátor végrehajtói, mondta anyám nehezen lélegezve, ne keresd. Amíg kint voltál a vízen. Ha itthon vagy, elvittek volna téged is, tette hozzá, aztán elfordult tőlem. Ahol a vacsorád, vetette még oda. Egyél.
Kicsit sajnáltam, hogy nem lehetek apámmal. Talán még az imperátorral is találkoztam volna. A sok elmosódott arc közül egyedül az övére emlékeztem tisztán, sőt, álmomban gyakran játszottam vele. Föl-fölidéztem a napot, amikor találkoztunk, s lassan elhitettem magammal, hogy ő a legjobb barátom.
Az étel azonban olyan finom volt, hogy kiverte fejemből ábrándjaimat. Miből készítette ezt, édesanyám?, kérdeztem, s a gyomrom felfordult, ahogy a válaszát meghallottam.
Majomhúsból, fiam.

Apám nem került elő. Nem bántam, hiszen haraggal váltunk el, magára vessen. Kicsit hízelgett is a hiúságomnak, hogy családfő lettem, hogy anyám úgy viselkedik velem, mint apámmal. Jártam a tengert, jártam az őserdőt, tudtam, hogyan kell vadászni, hogyan lehet élelmet keríteni. Megbékéltem az Öböllel, minden engem szolgált. Természetesnek vettem, hogy így van, s mert az ágyamat kényelmetlennek találtam, anyám is természetesnek vette, hogy melléje fekszem.
Örültem, hogy nem történik semmi. Most már örültem. Nyugalmunk háborítatlan volt, s titokban reméltem, hogy az is marad. Nem ismertem magam, nem tudtam, hogyan viselkednék vészhelyzetben. Nem tudtam, családfő maradhatnék-e, de szerencsére úgy tűnt, az öböl a tenger alá süllyedt a feledésben.
Anyám bejelentése kavart csak föl egy kicsit. Fiatal, lágy húsú majmot dobtam a lába elé éppen, amikor megszólalt. Félek, mondta rekedten. Aztán mitől félsz?, simogattam meg bátorítóan a fejét. A majom egyre közelebb jön, és maga nem tesz semmit, mondta reszketve, s átkulcsolta a térdem. Na jól van, jól van, paskoltam meg az arcát, ahogy még apámtól láttam. Nincs semmi baj, nyugtattam meg.
Aznap éjjel felkeltett. Nézze, mondta fogvacogva.
A kerítésnél ott állt a hatalmas majom, mozdulatlanul, és engem nézett.

Kifelé eveztem éppen, amikor megpillantottam azt az embert. Alig vánszorgott, nem tartottam hát tőle, de azért gyorsítottam. Majdnem egyszerre értünk a házhoz. Megállt, rám nézett.
Keresel valakit?, förmedtem rá. Jól elagyabugyált csavargónak látszott. Fiam, lehelte és fölemelte a kezét. Fiam, nem ismersz meg?
Alaposabban szemügyre vettem. Téged aztán jól helybenhagytak, bólintottam s tessékeltem be végül.
Csak ahogy levetkőzött, akkor látszott, mennyire összeroncsolták. Jobb válla eltört, két bordája majd átdöfte bőrét. Az egyik lába megdagadt, ráállni sem tudott. Adj neki enni, szóltam rá anyámra. Apám meglepetten kapta föl a fejét.
Lefekszem, mondta, ahogy befejezte a vacsorát. Átült volna az ágya szélére, de elparancsoltam onnan.
Amikor aztán mi is nyugovóra tértünk, hallottam, hogy zokog, hiába próbálja visszatartani.

Apámnak amúgy jó hasznát vettem. Lassan, nagyon lassan kezdett fölépülni, s ahogy gyógyultak sérülései, egyre engesztelhetetlenebb gyűlölettel irtotta a majmokat. Elmés csapdái megtizedelték őket, a kerítést megduplázva pedig a biztonságunk is megnőtt. Kész labirintust építettünk a ház köré. Hosszú idő óta először nyugodtan hajtottuk álomra fejünket.
Sokszor nyakig véresen jött haza. Ijesztő volt ez az emberroncs, aki valaha az apám volt, s akit már csak a gyűlölet abroncsozott össze. Elég lesz már, szóltam rá sokszor, de olyan pillantással mért végig, hogy önkéntelenül megmarkoltam a késemet.
Amikor hazakerült, eleinte még tartottam attól, hogy felújul anyámmal a kapcsolatuk. Féltékenységemben lehetőségeket teremtettem nekik, magukra hagytam őket, s az ablakból figyeltem, mi történik.
De apám meg se próbált közeledni anyámhoz. Beszélgetni is csak egyszer beszélgettek, illetve anyám mondta a magáét. Ez kellett neked, kérdezte, vagy inkább kijelentette, megérte, ugye?! Jó itt, az öbölben, nemdebár. Maga a földi paradicsom, igaz-e?
Aznap megújult, megkétszereződött erővel irtotta a majmokat apám. Követtem, lihegett a gyilkolástól.
Ne csináld ezt, fogtam meg a karját. Tönkreteszed magad. Elég húsunk van, nincs erre szükség.
De igenis van, nézett rám kihívóan, egykor kék szemében a homok sárga lángjaival.
Ne bántsd a majmokat, apám, mondtam neki, de csak hisztérikusan felkacagott. Vagy hívjam az imperátor végrehajtóit?, nyúltam a végső érvhez.
Apám megmerevedett. Aljas, mocskos szemét, üvöltötte végül, s belemart a kezembe. Alig tudtam elszabadulni a fogai közül.
Este nem engedtem be a házba. Anyám érdektelenül tett-vett, nem árult el semmit érzelmeiből.
Éppen álomba szenderültünk, amikor fölhangzott az a sikoly, ami azóta is a fülembe cseng. Ész nélkül kaptam markomba a kést, s rohantam ki, de mire fölfogtam, mi történt, a hatalmas majom már messze járt.
Elégedett, vastag hangjai mintha meg-megrázták volna a maga után vonszolt véres, tehetetlen testet.

Anyám, ha lehet, még szótlanabb, még áttetszőbb lett. Már árnyéka sem volt, s a félelem, mint szürkülő hajtincsei, a homlokába lógott.
Amikor apámat elvitték az imperátor, a barátom végrehajtói, úgy látszott, visszatér az életkedve. Egyszer-egyszer még dúdolni is hallottam. De most már rá kellett ébrednem, hogy az az időszak is csak a halálos beteg utolsó feljavulása volt, rövid ideig tartó, s ezért még fájdalmasabb.
Apám halála aztán végképp lesöpörte anyám hajáról a színt, mintha a kilátástalanság a fejére ugrott volna fehér lepelben, s mintha a szemébe lógva biztatta volna: feküdjön le, örökre.
Egy hét telt el, mire vadászni mertem újra. Körbeforogva jártam, minden moccanásra kifutott szívemből a vér. Ha elejtettem végre valamit reszkető kezeimmel, rohamléptekkel cipeltem haza, s míg az utolsó falatig el nem fogyott, ki nem mozdultam volna a házból.
Úgy döntöttem, mondtam végül anyámnak, hogy visszaköltözünk a városba. Férfiasnak, határozottnak akartam a hangomat, mégis elcsuklott.
Anyám nem emelte föl a fejét most sem, úgy válaszolt: már nem. Nincsen már visszaút.
Este újra a kerítésnél állt a majom.
Amikor el tudtam végre aludni, álmomban lábamnál fogva a sziklákhoz csapdosott.

Megbetegedni is azért betegedtem meg valószínűleg, mert sokszor hetekig ettük ugyanazt a húst. Görcseim voltak, fájt a fejem, és olyan iszonyú látomások gyötörtek, hogy időnként már a halálomért fohászkodtam. Megmoccanni sem voltam képes, nemhogy felkelni.

Anyám odaadóan ápolt, de érzelmek nélkül. Bárki mást így ápolt volna a helyemben. És még ebben az állapotban is, még az ő lemart arcán is észrevettem, hogy napról napra komorabbá válik. Mi van, suttogtam elhalóan, mi a baj?
Itt vannak a majmok, mondta beletörődve anyám. Most már nemcsak éjjel, nappal is itt vannak a kerítésnél.
Vannak? Hogyhogy vannak?, kérdeztem erőtlenül.
Már nemcsak ő, egyedül, válaszolta s megborzongtam erre az „ő”-re, egész csapat. Vagy húszan.
Sós banán, lihegtem, mielőtt elájultam. Sózott banánt vessen nekik, anyám.

A betegségem úgy múlt el, mint az öböl fölött a nagyritka viharok. Legyengültem, teljesen kiürült a szervezetem, de éltem, s olyan tiszta volt a fejem, mintha nem is velem esett volna meg az életem. Ültem a tenger partján verőfényben, arcomon végigcsorgott a múltam, könnyűnek éreztem magam újra, mint régen, s azt hittem, még minden újrakezdhető.
A sós banán bevált, de anyámmal immár egyetlen szót sem ejtünk. Próbáltam rázni, fenyegetni, hiába, csak állt előttem lehajtott fejjel, s amikor már belefáradtam a némaságába, leült hallgatagon, ölébe ejtett kézzel. A városra sem szólt egy szót sem, pedig hajt a vérem, vissza, emberek közé.
Reggel korán elmentem hazulról, este későn tértem meg, úgy intéztem, hogy a lehető legkevesebbet érintkezzünk.
S egy este, ahogy belököm a külső kerítés kapuját, rémületemben felnyögök.
Az udvaron ott áll mozdulatlanul a hatalmas majom, s keskeny szeme mintha engem várna.

Nem baj, nyugtatgattam magam, hamarosan elmegyünk innen, csigavér. Késemre fonódott ujjaim erőt adtak, pedig a majom egyre közelebb ült a bejárathoz. Élelmet halmoztam föl, anyámat megkértem, hogy legalább a ruhákat szedje rendbe.
S amikor már minden készen állt, az utolsó zsákmányt már nem tudtam bevinni a házba.
Magamba mélyülten, reményeimet élesztgetve állított meg a torokhangú morgás. A majomóriás ott ült a küszöbön s egykedvűen bámult. Újra léptem egyet, újra felmordult. Hátrálni kezdtem.
Nem követett.

Napokon keresztül lestem, napokon keresztül nem mozdult. Amikor eltűnt, megkönnyebbültem. Sebbel-lobbal indultam haza anyámért, s már láttam a várost, már mosolyogni is tudtam. Az imperátor rendeletei között vágytam élni, s úgy éreztem, érteni fogom őket.
Lehajtott fejjel, anyámat biztató szavakat próbálgatva léptem be a házba.
A majom a székemen ült, s elkapva anyámról a tekintetét, rám nézett.
Az induláshoz előkészített hús eltűnt. Eltűntek a ruhák is. Szélütötten támolyogtam az ágyhoz, anyám mellé, de a majomóriás figyelmeztető morgása megállított. Átültem hát az én régi ágyamra, s olyan sivár, reménytelenül üres lett minden, hogy elerőtlenedve hanyatt dőltem. Anyámra pillantottam, s látnom kellett, hogy meztelen.
A falnak fordultam és elaludtam, reménykedve, hogy az ébredés feloldoz majd rémálmaim bűnei alól.
Reggel a majom az asztalnál ült s apám pipáját szívta. Az az enyém, akartam rászólni, de csak legyintettem. Nincs értelme. Felém fordult, végigmért. Hideg szeme szinte csiklandozott. Pillantását követve lenéztem a testemre, s láttam, hogy már én is ruhátlan vagyok.

Egy évig élt velünk a majom. Egy évig kellett tűrnöm, hogy félelmetes magabiztossággal, pimasz természetességgel elfoglalja a helyemet. Minden a kezére állt, minden kiszolgálta. Kiegyenesedett, úgy járt, mint apám. És úgy is bánt velem.
Anyámnak pedig újra csillogott a szeme, s jóváhagyólag mosolygott neki!
Egyszer, amikor már nem bírtam tovább, megtámadtam. Puszta kézzel, ököllel vertem a mellét. Csak állt és megvetően nézett. Végül megunta, egy kézzel a levegőbe emelt s az ágyamra nyekkentett. Anyám tapsikolt. Akkor határoztam el, hogy megölöm. Megölöm, mert vissza kell jutnom a városba. Emberek közé, rendeletek közé. Akár a majmokat védő rendeletek közé.

S meg kellett ölnöm azért is, mert anyám meggörnyedt egy kicsit. Egyre többször vettem észre, hogy a lábával nyúl valamiért. Időnként torokhangokat hallatott, s amit addig sohasem tett, szégyentelenül felém mutogatta a…
Egyszer meglestem. Fára mászott.

Egy hatalmas kővel vertem szét a fejét a majomnak. Aludtak, egymást átölelve, édesdeden aludtak, amikor szétloccsantottam az agyát. Anyám artikulátlan üvöltéssel rám vetette magát, majdnem kivájta a szememet. Kirohantam a házból, s a tengerparton hányni kezdtem.
Ott aludtam el, zokogva a bűntől és megkönnyebbüléstől.

Hagytam egy napot anyámnak, hogy megnyugodjon. Lassan, óvatosan léptem be az ajtón, de nem volt otthon. Csak a majom hevert az ágyon, úgy, ahogy agyonvertem. Émelyegve bár, de kivonszoltam az erdőszélre.
Anyám még akkor sem volt otthon, amikor visszatértem. Kiszellőztettem, mert az irtózatos bűz betöltötte a helyiséget, s várakozva leültem a küszöbre.
Késő délután került elő, s hiába faggattam, néma maradt. Ráztam, felpofoztam, az ágyra dobtam, tűrt mindent, de szenvtelenül, mintha halott lenne. Szenvtelenül, mintha halott lennék.
Kijavítottam a zárakat, megigazítottam a kerítés hézagait. Ijedten figyelte, mit csinálok. Egyszer ki is akart törni mellettem, de résen voltam s nem hagytam.
Lefekvés előtt szétnéztem az öböl felett. Utoljára, gondoltam elégedetten, ez az utolsó éjszakánk itt. Fölittam a színeket, hogy beszélni tudjak majd róluk, nincs ennél szebb vidék, szebb hely, a tenger, a szirtek, az életem.
Gondosan bezártam mindent, a kulcsot a nyakamba kötöttem. Nem feküdtem anyám mellé.
Tudta, hogy mire készülök. Megtagadott már régen. Arra riadtam fel, hogy fojtogat a kulcsok szíjával. Sokáig dulakodtunk, míg végre le tudtam rúgni magamról.
Nem is tudom, miért néztem ki az ablakon. Talán jobb lett volna, ha nem teszem.

A kerítés mellett hatalmas majom állt mozdulatlanul, s engem bámult parázsló szemekkel.

Vissza
Érdekes oldalak:

Divatportál.hu: divat, divathírek, modellek

Kisjáték.hu: játék, online játékok, ingyenes játékok