Panoptikum

Az öregtől mindenki félt egy kicsit. Senki sem tudta, hány éves, s mióta lakik a városszéli kalyibában - látogatókat soha nem fogadott, s a leskelődőket elijesztették a házikóhoz vezető ösvényt őrző, merev arcú kőangyalok.
Időnként sötét suttogás kapott lábra, s járta végig szürkületben a városszél utcáit: ne mondja, igen?, hajoltak össze az öregasszonyok, s a függönyök meglebbentek az ablakok mögött. Az öreget azonban nem járták át a rosszindulat búvópatakjai - szürke szemétől visszarettent a rágalom, s bedőlt barlangként csukódtak rá a fogatlan, keskeny szájak.
Azt sem tudta senki, miből él: szobrait nem tudta eladni, s a kerubok, szeráfok, arkangyalok mellett lassan elszaporodtak kertjében az ördögök is. Ha hosszú, piszkosszürke szakálla alacsony felhőként végigúszott az utcán, aki látta, keresztet vetett, s sietősen megcsikordult talpa alatt az Öreg szakállából pergő homok és kőzúzalék.
Féltek tőle. Féltek, mint a megmagyarázhatatlan dolgoktól: nem mertek a szemébe nézni, s azt kérdezgették maguktól: ki ez, hogy ilyen fölényesen elutasít minket? Ki ez?!
És egy napon pergő nyelven futott körbe az elégedett mondat: az Öreg beteg. Tartása megereszkedett, izmai elpetyhüdtek. Megroskadt, a keze remeg. Nem pillantott föl esti sétája közben, de sokan tudni vélték: lassanként megvakul...
...belökte a kertkaput, egy kutya felvakkant, megcsóválta kőfarkát. Hallgass, mondta magában az öreg, s a kutya megmerevedett. Ahogyan végigvonszolta magát az ösvényen a házig, tudta, néhány szobor elvigyorodik. Egy közel álló angyal kezében megrezzent a kard. Egy család valamelyik házban csomagolni kezdett, s a kisfiú fölkapta a fejét: "hallod, apa, lovasok jönnek, négy lovas, hallod, apa?"
Az öreg közeledtére megnyíltak az ajtók, de nem a szobába ment, mint sétája végén szokta, újra a műhely felé indult. Tudta, mihamarább el kell készülnie a munkájával, s gyötrő bizonytalanság törte meg térdeit. Félt, mint ahogy tőle féltek, ahogyan a megmagyarázhatatlan dolgoktól fél az ember...
Kis csapat férfi settenkedett az utcán. Némaságukat tetézte kezükben az ólmosbot. A kapu nesztelenül nyílt, betaszigálták egymást. Tompa puffanással vált el az angyal pallost tartó karja a törzsétől.
Az Öreg leült az alagsori műhelyben, zihált. Nincs időd, ismételgette magában, de ahogy a kész szoborra nézett, elerőtlenedett. Ez már az ötödik... és sehol semmi... ez már az ötödik... és hiába... csak zihál...
A kutya fölmorrant, amikor eltört a gerince. A férfi tágranyílt szemmel, rémülten hallgatózott. Újra ütött. Az egyik közeli szobor csöndesen elvigyorodott.
Az Öreg számba vette, hol hibázhatott. Próbálta sárból és agyagból, mint régen, próbálta gipszből, kőből, márványból. Próbálta fekve, ülve, állva - és nem. Nem és nem. Minden, amit csinált, jó volt eddig. Csak ez, ez az egyetlen nem sikerült.
Elég, suttogta valamelyik, ebből érteni fog. Kő, homok, márványzúzalék csikorgott kifele menet a bakancsok talpa alatt. Összeborzongtak: mintha az öreg szakállán járnának. A függönyök meglebbentek, amerre mentek, s tudták, bólint a mögöttük álló.
Amikor az Öreg újra ráemelte tekintetét, munkája, immáron az ötödik hiábavaló munkája darabokban hevert a műhely padlóján. Az Öreg bólintott, de már nem volt könnyes a szeme, mint az előzőeknél. Lassan, szívét masszírozva ment a kertbe, s még látta, amint az utolsó szobor is megmerevedik ismét.
Épen. Sértetlenül.

Vissza
Érdekes oldalak:

Divatportál.hu: divat, divathírek, modellek

Kisjáték.hu: játék, online játékok, ingyenes játékok