Hét

I.
Kereslek, Isten.
Menekülj.
Belémlehelt lelkedet kiköptem.
Saját képedre formáztál: hát
ölni fogok majd
a nevedben.

II.
Gyere le onnan, mássz le, bekötözlek.
Értelmetlen a Te halálod is.
Értelmetlen, mert nincs feltámadás.
A fájdalom újul meg, nem ki hordja.

Nem leszel meztelenebb, gyere le onnan.
A megváltók harminc ezüstöt érnek.
A mulandóság gyötrelme örök.
Nem oldozhat fel egyetlen halál.

Kövek sóhaját hiába várod.
Könnycseppet felhő sose hizlal,
sebeidet nevetés tépi fel,
s a gúny csalánja csontig égeti,

de ha haragszol, magadra haragudj,
megbocsátanod nekünk nincs mit!
A csodák sosem velünk esnek meg!
És az életünk egynapos.




III.
Vagyok apám s anyám maszkja.
Arcukat arcom egybemarta:
gyilkost őriz így áldozat.
Nem szerethettem másokat.
Őket szerettem szeretni,
s nem lehetett. Így én,
a senki,
Istent csak magamban kutattam.
És megleltem.
Csonttá aszottan.

IV.
Sokra nem mentünk együtt, Uram.
A verseim voltak az imáim.
Ábelt neveltem s fölnőtt Káin.
Elpusztítani Istent, ha van.

Sokra nem mentünk együtt, Uram.
Tízszer szóltál, én betartottam.
Szerethettelek volna jobban.
S boldogan lennék boldogtalan.

Sokra nem mentünk együtt, Uram.
Mégsem lennénk meg egymás nélkül.
A rossz is, a jó is fölépül.
Rád hasonlít, ha alaktalan.

Sokra nem mentünk együtt, uram.
Hókupac vagyok a kertedben.
Megroskadok, hogy mivé lettem.
Ezüst se voltam, ha Te arany.


Sokra nem mentünk együtt, Uram.
Lázadtam hatalmad ellen.
De csak így lehettünk ketten.
De csak így lehettem magam.

V.
Az élet,
Isten lehelete
már csak hidegben látszik.
Nézem,
nem tehet semmit
s én sem.
Isten vagyok, csak másik.

A tél arcunkon összefagy
és felismerhetetlen.
Aki imádta, messze vagy.
Ködfoltok csak a ködben.

Nem fázom, csak sírok,
mert vagyok.
Mert nem ismer rám senki.
Sóhajok, párafelhők.
Mind Istent melegíti.

VI.
Az élet arany foglalatában
gyémántot csodálok: magam.
Gyűrűbe álmodták a fényem,
s megcsillanok a reménységben,
hogy Istennek csak egy ujja van.
Hogy esze, szíve, ujja van.
xxxx
Vigyázz, elgurulsz, nem találnak,
elveszíted a fényedet.
Sokkal tartozol a halálnak,
s ez a sok egyre több lehet.
Gyűjtsd magadba a színeket.
Ragyogtasd föl a színeket.
xxxx
Isten fölvesz és hordani fog,
aztán megfeledkezik rólad.
Nem az a dolgod, hogy átkozódj.
Egyedül vagy, de nem magad vagy.
A kör bezárul. Napjaidnak
a fényt az adja meg, hogy itt vagy.
xxxx
Aztán a kopott foglalatban
a csoda maga a foglalat.
A gyémántok kettéhasadnak,
a gyémántok szénné porlanak.
S az Isten egyedül marad.
Szorítom, Uram, ujjadat.

VII.
A nap arany százasát Isten
föltette ellenem egy partiban.
Nem mondhatom meg,
vesztettem? Nyertem?
S talán mindegy is. Vége van.

Hajnalra elfogyott az apró,
elfogytak mind a csillagok.
A hold tízesét középre dobtam,
Ő elővette a napot.

Tétem magammal megtetéztem:
tízszer annyit így ér talán.
A nap és a hold összecsendült
az égbolt kártyaasztalán.

Milyen egyszerű is csalni.
Hogy minden másképpen legyen.
Hogy minden ugyanazt imádja
különböző neveken.

A nap arany százasát
Isten föltette ellenem.
Ő tudja,
vesztettem-e.
S ahogy Ő tudja, úgy legyen.

Vissza
Érdekes oldalak:

Divatportál.hu: divat, divathírek, modellek

Kisjáték.hu: játék, online játékok, ingyenes játékok